Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
gató Matild nagyanyám és én, balra a háziak, az apa, az anya és a három gyerek. Ez a ház volt vándorlásunk következő állomása. A Petőfi utcába toppannánk és senki sem repült felénk. A földes útról egy kisajtó s egy nagykapu vezetett a házba. A nagykapu - megrakott szénásszekér átmérőjű - az udvarra, a kisajtó az oszlopos tornácra nyílt. A fordított „L” alakú tornác, szinte átölelte a házat. A tornácról külön ajtó nyílt az üvegezett, zárt nyári verandára. A zárt verandáról a másik, belső ajtón, a fürdőszobán keresztül vezetett az út a tágas nagy konyhába. A konyha másik ajtaja, viszont az „L” alakú tornácra nyílt. A konyhában további, két egymással szemben lévő ajtó mutatta az utat a szobákba. Az egyik szoba falát vérvörös rózsaminták díszítették, a másikét sötétlila orgonafürtök. A ház végéhez egy nyári konyhát ragasztottak annak idején a még jómódú háziak, s mögötte terpeszkedett el a tágas, most éppen üres, valaha a tyúkok vihánco- lását biztosító nagy baromfiudvar. Egyetlen dísze az ugyancsak üresen árválkodó kutyaól volt. Az utcán ott állt a Csepel teherautó, platóján a bútorainkkal. Mi a házbejárón kívül állomásoztunk egy tiszt és két hórukk kiskatona társaságában. Velünk szemben - szinte eltorlaszolva a bejáratot - a házigazda Jani bácsi, felesége a fejkendős Erzsi néni, és a három gyerek: a tizenhat év körüli, lassan eladósorba serdült Zsike, a tíz éves Ágica és a velem egykorú Pityu. Nincs tovább! Bárhogy kaparászom az agyam, megérkezésünkről semmi több nem hívódik elő. Anyám arca mindig ellágyult, ha Csongrádról esett köztünk a szó. Lassan ugyan, de megszerette ezt a palacsintaként szétterülő mezővárost, a mezőtárkányi sarat idéző utcáival együtt. Az én emlékeimet is az idilli nyugalom burkolja furcsa pókhálószerű szövétnekébe. Szinte hihetetlen. 1951-1953 májusa között idill Csong- rádon, ahonnan saját házából kivertük a kulákékat. Én mindig hittem anyámban. Óvatosan burkolt szívmelege, alkalmazkodásra és befogadásra kész egyénisége, affinitása a mások baja iránt, megkérdőjelezhetetlen volt számomra. Apámról - bár megalkuvásai néha gazt termeltek emlékezetemben - azért az volt az alapvető meggyőződésem, hogy zsigerileg képtelen véteni a másik embernek. De ott bujkált a mefisztói kérdés: és satuba fogva? Kedves Katám! Szembesülni akartam ezzel az egyszer már megélt, de mégis csak sűrűfátyolba takarózott múlttal s a vérem is hajtott a találkozóra. A hetvenes évek közepén végre rászántam magam s felkerekedtünk múltat kísérteni. Bejelentés nélkül, belülről fagyott kezekkel-lábakkal, s nem utolsósorban a miskolci kocsonya remegését meghazudtoló gyomorral, nagyanyádat „honom alá vágva” ódalogtam be vereségre felkészült lélekkel a Petőfi Sándor utca 3. alatti házba. Végigzötyögtük az utat Pestről le Csongrádra, természetesen átszállással. A gyermekkoromból megszokott társasággal, batyukkal, fokhagyma és kisüsti keverékű ózonban. Gyűrött arcok, egyre mélyülő szemgödrökkel. Bormámoros kurjongatás a hét végére hazatérő ingázó győztes munkásosztály éppen jelenlévő tagjainak tor35
