Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
kából, néhány fejes nevét is emlegetve nem éppen anapesztusokban, fejkendős halk asszonyok, itt-ott virágmintákba csomagolt viháncoló lányok, s „a friss húsra” meredt tekintetű suhancok. Úgy éreztem magam, mint akinek tizenkilenc van a kezébe, de lehet, hogy a múltnak viszont húsz. Vagy alsót húzat velem szüleim csongrádi múltja, vagy bedobom a lapokat. Ott álltam a konyhaajtóban, a lassan előkúszó ismerős szagokkal körülölelve, s velem szemben Erzsiké néni kiköpött mása. Nézzük egymást, látszik rajtuk, hogy az idő rajtam is elvégezte a szobrászmunkát. Ketten voltak a konyhában. Egy férfi és egy nő. Fogalmuk sem volt, hogy ki vagyok. Körülményesen bemutatkozom. „1952-ben itt laktunk maguknál, emlékeznek még rám?” Nem az anyámékra! Rám! Nem, kitúrtuk magukat a lakásukból, hanem itt laktunk maguknál! Sunyi kis megfutamodás, egy tisztességes, szakmáját értő sakkmester nem nyitna így. Mentségemre legyen mondva, azt mondtam, amit gondoltam. Ahogy én gondoltam, ahogy belém rögzült a cselekménysor. A kezdetben rideg, gyanakvó asszonyi arc lassan meglágyul, szemében a felismerés fénye gyúl ki. Lerogy a karosszékbe, miközben kezei ösztönös mozdulatokkal keresik a kötényt, hogy megtisztuljanak benne a vacsora maradékaitól. Sírna is, nevetne is. Én meg ott állok előtte félszegen és zavartan. Most aztán igazán útban vannak hosszúra nyúlt karjaim. Tekintetében az álmélkodás és a cikázó mosoly sajátos keveréke. Mint annak idején a tanyára menet, amikor Pityut valamilyen ürüggyel előre zavartuk, hogy kettesben maradhassunk Egy-egy szemvillanás - főleg, ha kacér - egy életre beleivódik az ember mélyvilágába, még akkor is, ha soha többet nem bukkan a felszínre. Megtelhet az ember, s ha úgy hozza a sorsa, meg is fogyhat. Szobrászolhatják homlokát és szeme alját az orvul felszínre törő s egyre jobban hivalkodó, először még alig-alig látszó apró ráncok is. A szemvillanás és a hang tónusa - mélyülhet, vékonyodhat - örök. Örök és megváltozhatatlan jegy, mint az ujjlenyomat. A tanya nekem az Újvári rokon, Janikáék csongrádi tanyája. És a cseresznyefa. Oda indultunk - volt vagy hat kilométer - egy forró szombat délután cseresznyét szedni, Ágica, Pityu meg én. Mit ki nem találtunk, hogy kettesben maradhassunk. Pityu átlátott rajtunk. Az ötödik vagy hatodik esetlen próbálkozás után, végre dühbe gurult. „Hülye szerelmesek”- sziszegte a fogai között, aztán elrohant. A „hülye szerelmesek” lebénultan, kerekre tágult szemekkel bámultak egymásra. „Mi tényleg szerelmesek vagyunk?”- hallom újra igencsak cérnára vékonyodott hangom. „Hát szerelmesek vagyunk?”-villantotta rám szeme tükrét ennek a karosszékben ülő, most a kezeit a kötényébe törölgető, a harmincas éveinek közepét célzó formás asszonynak a gyerekkori pilickalábú mása. „A Pityu azt mondta, hogy szerelmesek vagyunk.” „Ha mondta, lehet, hogy így van.” „Akkor így van.”-így” 36
