Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke
M . KISS SÁNDOR Különbéke RÉSZLET EGY EMLÉKIRATBÓL KÖNYV KATÁNAK. III. fejezet: „...hullt a pór, hullt a gyereke...” Tudod Katám, előbb-utóbb mindent meg lehet szokni, a megszokás, pedig a ser- kedő unalom világra segítője. Az immáron sorsunk során másodszor is bútorraktárrá átlényegült marhavagon is - melyben lassan mi is egy-egy nachtkaszlivá váltunk- csak egyszer lehetett a kaktuszok szabdalta prérit átszelő bevehetetlen erődítmény. Annak idején a budapest-győri szlalomozás, a páncélzat visszaverte nyílzáporban még a diadalüvöltések sorát csiholta ki belőlem. Kígyómozgással osontam a rácsos vagonablakhoz s centiről centire közelítettem meg a kukucskálót, nehogy ész- revegyenek a bennünket üldöző vad indián törzsek. Dédanyád - mint később elmesélte - a vagon sarkában kucorogva nyelte a kacagás csiholta könnyeit, látván harcias fiacskája ormatlan mozgását. Nyúlt volna utánam nem egyszer, de fegyelmezte magát. „Inkább puffanj, minthogy gyáva légy” - fogalmazta meg „neveléstani” ars poeticáját Kis Irén. A második, már korántsem „nagyutazás” során Győrtől, Budapesten át, Csong- rádig, pedig még sínpárt is cseréltünk hangos krampácsolások és üvöltözések közepette, egy fia vérszomjas sziú sem kéredzkedett be a képzeletembe. Annál érdekesebbek voltak a kikövezett utakhoz szokott fiúnak a széles földes, szikkadtan poros csongrádi utcák, s az utcákkal párhuzamosan versenyt futó árkok. A helyenként, a második világháború nyomaként itt maradt, golyó szabdalta sebhelyes emeletes házak helyett földszintes település fogadott. A kihalt, csendes állomáson apám ránk várakozó katonái átpakolták a Csepel teherautóra a bútorainkat, aztán irány „la- kástűznézőbe”. Persze, Katám nem mindenki unatkozott ilyen intenzíven, mint én, az 50-es évek eleji Magyarországon a maga vagonutazása során. Leskó Géza: Gammapolison innen című szociográfiájában örökített meg például, a mienknél némileg jellemzőbb vonatkalandot. „Az uram a férfiakkal felpakolta a kis motyónkat az egyik vagonba, megsiettették őket a fegyvertussal. Olyan negyvenen szorongtunk abban a zárt marhavagonban, csupa környékbeli család. Látásból ismertem is egyiküket-másikukat: a szomszéd község patikusát, egy kulákfamíliát, meg egy kaposvári kereskedőt. Két nap és két éjjel csattogtak alattunk a francos kerekek. Szükségre csak éjjel mehettünk a töltés mellé, vizünk nem volt. Képzelhető, mit éltünk át. Kis borunk volt, abból is inkább a gyerekek kaptak, hogy el ne tikkadjanak egészen. Ilyen körülmények között 33
