Életünk, 2010 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 10. szám - M. Kiss Sándor: Különbéke

vonatoztunk a Hortobágy felé... .Tiszafüredre éjfél után egy órakor futott be a szerelvény. Ott aztán felsorakoztattak bennünket, ötös sorokba. Amit kézben, háton elbírtunk, azt vittük... Mentünk azon a kolerás, lápos vidéken. Janikám nehéz volt, mint a só, néha ugyan átvette tőlem az apja, de mindig visszarítta magát hozzám. Kezdtük elhányni a motyónkat a sziken, sárosban. Lábosokat, evőeszközt, ágyneműt. Fehéredtek a batyuk erre is, arra is: olyan volt az az elátkozott vidék, mintha repülőtámadás után maradt volna útfélen az a sok himi-humi. Még nem tudtuk, hogy azt a sziket nekünk kell feltörni, termőre fordítani...”

Ök is megérkeztek, mi is.

Az első állomás egy tekintélyes, megszámlálhatatlanul sok ablakkal ránk kíváncsiskodó, nagy kúriaszerű ház volt. Kétszárnyú, körülbelül három méter magas és legalább négy méter széles, zöldre mázolt súlyos fából faragott, vaspánttal „ékesített” zárt kapu. A kapun áthaladva, az udvarra egy boltozatos betonbunkeren keresztül lehetett bejutni. Ideális fejelő pálya.

Ott állunk a tágas, nagy udvaron. A bokrok összehajolnak a fákkal. Igazi őserdő. Óriási konyha, a színes metlachit lapokat száraz tyúkszar tarkítja. Három vagy négy szoba, megszámlálni sincs időm a felfedezés mámorában. Talán még fürdőszoba is van.

Az udvar sarkában bozóttal rejtett harcálláspont. Ezt a szót délceggé vált katonaapámtól már megtanultam.

Megvan már a tölcséres gramofon helye is. Anyám a költözködéskor nekem ígérte. Vannak hozzá lemezek is, kicsit csorbák, a tű is ugrál, de még használhatóak. Ha valahonnan sikerülne szereznem egy függőágyat is, és anyám készítene limonádét - na nem citromból, azt csak hírből ismertem, elég savanyú volt az ecet is - és felbúgna, hogy „az én babám egy fekete nő,” az oroszlánt a bőgéssel együtt már hozzá képzelem.

A függőágyra sincs feltétlenül szükségem, elég lesz a pokróc is, majd hasalok rajta, úgy is lehet vadat lesni.

A régen ácsingózott színházi kukkert is nekem ígérte anyám.

Tovább megyünk. Nem kell a lakás, anyám még elmaszatolja a könnyeit, aztán irány a Csepel platója.

A nem kell házba lépve, mint ezt anyám évtizedek múltán elmesélte, egy fogatlan öregasszony fogadott bennünket, én észre sem vettem őt. Anyám tőle tudta meg, hogy a tulajdonost, az ügyvéd urat, alig néhány napja vitte el hajnalban a lefüggönyözött ablakú, fekete autó. A szoba falai még őrizhették az ügyvéd úr testillatát.

Anyámnak nem kellett a másé. „Sánikám, hát hogy ülhettem volna be az övébe?”

A főhadnagyné ízig-vérig Kis Irén maradt, a tárkányi paraszdány, akinek az anyja, míg bírta nyolc holdat kapált.

Évtizedekkel később, a múlt megemlegetése okán, anyám kiemelt a fényképalbumból egy kis méretű, recézett szélű, jellegtelen fényképet.

Ráismerek! Csongrád, Petőfi utca 3. A földszintes ház előtt mosolygó sokada- lom. Anyám, apám vállára hajtva a fejét a kép közepén. Előttük a földön egy mózeskosárban az öcsém. Jobbra, az éppen bennünket, s a legfrissebb unokáját láto34