Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Patak Márta novellái
PATAK MÁRTA A gázoló táncos testvérei A város roma negyedének összes lakója a térre tódult, amikor a rendőrök megbilincselve beültették az autóba bálványukat, Matitót, akit a sajtó csak gázoló táncosként emlegetett. Mintha a földből sarjadtak volna, egyszerre ott termettek, kiabáltak, pfujoltak, köpködtek, szitkokat, átkokat szórtak a rendőrökre, és a legszelídebb kifejezésük az volt, hogy ne búsuljatok, úgyis megbosszuljuk, cigányemberben sokkal mélyebben lakik az érzés, mint a gádzsóban. A rendőrautónak már híre-hamva se volt, a népes csoportok férfijai még mindig azt latolgatták, vajon hogyan torolhatnák meg ezt a hatalmas sérelmet, amikor az az idegen autó felbukkant a téren. Megállt, lefékezett, kiszállt belőle egy napbarnított, világosbarna hajú, szürke szemű, magas termetű fiatalember, cédulával a kezében, és a cédulán álló címre bökve idegenes hanglejtéssel az autóhoz legközelebb tanácskozó, tíz-tizenöt fős csoport legidősebb tagjához fordult, s megkérdezte, merre van ez az utca. A férfi közelebb intette a fiatalembert, mintha úgy jobban értené, mit akar, s mikor az gyanútlanul mellélépett, elkapta a karját, s a cédulával együtt odafordította kezét a szeme elé, elolvasta a címet, és csak annyit kérdezett, mi keresnivalód neked abban az utcában. A távolabb álló csoportok szinte észrevétlenül, milliméterenként közeledve tömörültek köréjük, s a fiatalember társa, aki nem szállt ki a kocsiból, egyszeriben arra lett figyelmes, hogy gyűrűbe zárja őket a téren az a rengeteg ember. Pillanatnyi habozás után kipattant az autóból, s egy félköríves mozdulattal felkaron rúgta az idősebb férfit, aki még mindig fogta a társa csuklóját, és estében sem engedte el, hanem a fiatalembert is magával rántotta. Ez lett a veszte. Maga alá akarta gyűrni, ám elvétette az erőket, a fiatalember kisiklott alóla, ő meg orral végigszántotta a mögöttük álló kőlépcsőket. A homlokából, orrából kiserkenő vér láttán pillanatok alatt elszabadult a pokol. A közvetlen közelben álló férfiak nekiestek a két fiatalembernek, ütötték, rúgták őket, ahol érték, aki meg nem fért oda, az az autójukra mérte minden haragját. Valahonnan előkerült egy hosszú vasrúd, valaki azzal kezdte csépelni a tetejét, a fiatalabbak meg kinyitották, benyúltak, letépték a kormányvédőt, az üléshuzatot, a fejtámlát, rugdalták, kővel, sörösüveggel csapkodták, ahol érték, először fölmásztak a motorháztetőre, ugráltak rajta, amíg be nem horpadt, aztán leengedték a szelepeket. Az embergyűrű közepén meg csak annyit lehetett látni, hogy előbb egyenetlenül mozog a tömeg, ahogy ütik-rúgják a két fiatalembert, aztán a kitartóbbak, akik fáradhatatlanul középen álltak, mintha összehangolták volna mozdulataikat, mintha csákánnyal püfölnék a keményen ellenszegülő talajt, úgy rugdosták egyszerre a két idegen oldalát, fejét, ahol érték. A két fiatalember nem mozgott, már régen föladták, eszméletüket vesztették. Nem csoda, 119
