Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Marafkó László: Mit eszik a hattyúnyakú görény - avagy próbafúrás a félmúlt meddőhányójában
Egy leváltott kolléga helyére lépni nem jó érzés. Arcomról lerítt a közlés hatása. Ráadásul Soltész István főszerkesztővel a viszonyunk 1982-es kinevezése óta amúgy is meglehetősen vibráló volt, akkor talán éppen némileg nyugvóponton. Soltész meggyőzésként a munkabeosztásomról beszélt. Az ominózus beszélgetés idején a kulturális rovat vezetőhelyettese voltam, de épp hetekkel előtte közölték velem, hogy a nyugdíjba vonuló olvasószerkesztő, Ember Mária helyére engem szánnak. Ot a Charta-aláírás miatt az olvasószerkesztői székből büntetésképpen sok évig a kulturális rovatba „száműzték”, ahol képzőművészeti kritikákat írt, és az egész lapra kiterjedő grafikai szerkesztői munkát látta el. Csak a nyugdíjazása előtt nem sokkal került vissza az olvasószerkesztői székbe. Soltész azzal érvelt, hogy mivel az olvasószerkesztő-váltás csak fokozatosan történik meg, lesz időm párhuzamosan végezni a kétféle munkát. (Berkes „főállású” irodalmi szerkesztő volt, nekem viszont egy-egy ún. „napos szerkesztő”-i ügyelet 12-16 órai munkával járt. S a főszerkesztő arról is elfeledkezett, hogy ugyanezen „fokozatossági” érveléssel nem sokkal előtte egy másik döntési fórum továbbra is rám rótta ki a kulturális rovatban - az engem váltó új helyettes beállásáig - a kéziratgondozás egy részét, tehát azt, amit évekig főfoglalkozásban csináltam. Magyarán a „munkamegosztási párhuzamosság” gyakorlatilag háromféle tevékenységet zúdított rám.) „Az olvasószerkesztői kinevezés úgyis csak ősztől esedékes” - mondta Soltész. A megjegyzés egyértelműen utalt arra, hogy ha addig végzem is az olvasószerkesztői munka rám eső részét, a megerősítés akár el is maradhat. Jovánovics Miklós szintén félrevont „megnyugtatni”: bár tudja, hogy vannak irodalmi nexusaim (Pécsett a hetvenes évek közepéig hét évig dolgoztam nem főállásban a Jelenkor szerkesztőbizottsági tagjaként), de nem leszek egyedül, ő is ott van. A nyugtatás idézőjelének értelmezéséhez egy történetet el kell mondanom. Jovánovics Miklós sokféle funkciót betöltött az irodalomban. Az ő és szobrászművész testvérének egymásétól jócskán eltérő pályája kicsiben a Kádárkorszak sokarcúságát is érzékelteti. Jovánovics Miklós „örök káder” besoroltatása (ami nem kis részben a Szovjetunióban töltött egyetemi éveknek is tulajdonítható) és testvérének ellenzéki életútja a magyar történelem XX. században mindújra kibukó megosztó, családok életébe belenyúló, színvallásra késztető ellentmondásosságát sűríti magában. Sokszor hallottam róla, hogy a szovjet érdekek megjelenítője volt a magyar kulturális életben. Véleményem szerint a szovjetek által mindig fenntartásokkal kezelt aczéli kultúrpolitikában, a kényes szovjet viszonylatban éppenhogy a „nagy testvértől” gyanúsnak tekintett „magyar utat” próbálták meg „eladni” vele. Megbíztak benne és személyével bizalmat próbáltak teremteni. A vezetés elképzelései szerint a csepeli mun- kássarj nyilvánvalóan „szocialista elkötelezettségű”, a „nagy testvér” képviselői előtt pedig az ottani egyetemi évek az „őszinte szovjetbarátságot” erősíthették meg. Jovánovics határozott fellépésében volt bizonyos „szocialista rátartiság”, némi cinikus, hatalomvédte nagyvonalúsággal, vagánysággal fűszerezve. Az írószövetség nyolcvanas évekbeli függetlenségi harcai során, a hivatalosságot képviselő pozíciójában „elhasználódott” Jovánovicsot tehát a Mag)'ar Nemzethez helyezték főszerkesztő-helyettesnek. A kulturális rovat neki aláren65
