Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Marafkó László: Mit eszik a hattyúnyakú görény - avagy próbafúrás a félmúlt meddőhányójában
delve működött. Egyéniségéről - ő nem tudhatta - egyik régi egyetemi társamtól már korábban is képet kaphattam. Ez a barátom korábban az Új /rajnál évekig együtt dolgozott vele, s kéziratügyeken rendre össze-össze- szikráztak. A lapnál Jovánovics láthatóan inkább csak nagyvonalúan, elvi kérdésekben s a legfontosabb kéziratokkal kapcsolatban kívánt megnyilatkozni. Mindig elegánsan jelent meg, fontos vezetőkről szóló adomákkal példálózott, s jelezte: nem hagyja, hogy az előző évek során személyi ügyekkel eléggé meggyötört rovat munkájába a lapvezetés részéről állandóan beleturkáljanak. A kézirat szerzőjét és tartalmát sem tudom már felidézni, tehát nem lehetett annyira fontos az ügy, de Jovánovics az egyik nap eléggé feszült arccal belépett az egymásból nyíló szobákban elhelyezett csapathoz, s megkérdezte, hogy egy aznap megjelent kéziratba „ki nyúlt bele”. A nem híranyagok esetében több nappal, sőt, héttel korábban is nyomdába adtunk írásokat, ezért kapásból nehéz lett volna válaszolni a kérdésre. Mivel kéziratgondozásban a mindenko- ri rovatvezetők mögött jórészt én tartottam a frontot, logikus volt a közreműködésem. De nem várta meg, hogy megszólalok, immár egyenesen hozzám intézte a szavait: „Nem szeretném, ha ez még egyszer előfordulna!” A hangnem másodpercekre megbénított: a szerkesztőségben nem dívott az ilyesmi, és a charme-os pózokat kedvelő Jovánovicstól - legalábbis eddig - szokatlan volt. A stiláris gondokkal küszködő szerzőknél azt a szokást alakítottam ki, hogy - a munkatárs távolléte, elfoglaltsága miatt - az általam kijavított, netán átírt cikkek eredetijét eltettem, hogy ha később rákérdeznének, legyen meg a „vitaalap”. Nagyon ritkán fordult elő ilyen nézeteltérés, mert a rutinos, de gyengébben fogalmazó kolléga általában zokszó nélkül elfogadta a változtatásokat. Kihúztam ezt a fiókomat, némi keresgélés után a kezembe akadt az említett kézirat, rajta golyóstollal lendületes szerkesztői beavatkozások nyomai: az első bekezdést törölték, egy részt más helyre irányítottak, szavakat javítottak. Átnyújtottam a kéziratot. Jovánovics konyakozástól gyakran élénk arcából kiszaladt a vér: felismerte a saját javításait. Visszadobta a kéziratot és kiment. Egyébként ama érdesre vett hang hallatán nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valaki (valakik?) „mószerolni” próbáltak előtte. Azt én is a külvárosban tanultam meg: a nagy fiúk megpróbálják megteremteni a maguk tekintélyét. Általában erővel. Ki az úr a háznál? — ez volt a lényege annak a sértő mondatnak. No de ez egy pillanatig sem volt kétséges előttem, hiszen azért tették arra a helyre. Szocialista őrgrófnak. Mivel önmagát még egy nagyfiú sem tolhatja le, viszonyunk ettől kezdve a laptól való távoztáig kimérten udvariassá vált. Uj feladatom előtt tehát korántsem nyugodtam meg attól, amit segítőkészségnek szánt. „Szabad döntésemkor” tehát a lapnál várható jövőm, azaz a felsőbbség foglya voltam. így egyáltalán nem lelkesen adtam be a derekamat, s ezt négyszemközti beszélgetésben Berkesnek is tudomására hoztam, mert nem szerettem volna addigi jó viszonyunkat összezavarni. Aki egyébként a hatvanas évek közepén pár évvel felettem járt az ELTE-n. Nem kifogásolta a beleegyezésemet, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy így is gondolta. A melengető sikerek (kézirat Weöres Sándortól, Vas Istvántól, az Ulyés66
