Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 5. szám - Lackfi János: Mennyei öblítőillatú ruhák
nem törpe, és ragyás is, de messziről jól mutat, csak magasított talpú cipőt kell felvennie, hogy felérje az operabeli szerelmeit, egyszer szeretnék neked a fürdőszobában énekelni, na nem levetkőzve meg minden, ne gondolj rosszra, hanem csak úgy, a hangzás kedvéért. Persze hülyeség az egész, hiszen sosem ismerlek meg Téged, ha az az áldott torokfájás meg nem akadályoz az éneklésben, lehet, hogy egymás szemébe néztünk volna, tekintetünk talán az egymáséba is fonódik, de semmi több, nem tudom meg, hogy Te vagy Te, sem pedig Te, hogy Én vagyok Én, bár ezt csupa kisbetűvel írnám inkább úgy is mint nemecsek ernő, a Te nevedet meg csupa irdatlan lóbetűvel, mint NEMECSEK ERNOét a végén, amikor már a halálos ágyon hever. Sosem súgod a fülembe, hogy a kisvárost jöttetek meglátogatni, amely a maga nemében „valóságos ékszerdoboz”, és hogy az erdő „smaragd mennyezete” alatt kirándultatok, vagy hogy „megcsodáltátok a távoli hegyláncok festői vonulatát”. Az én apukám sosem olvassa fel esténként az útikönyvet, akárhová is megyünk. Akár a „lankákon elterülő romok történelmi atmoszférájáról”, akár a „pincemélyen érlelődő nemes borok aromájáról” beszéltél, a szájadat néztem, ezt a feszesen redőző rózsaszín tangóharmonikát, csodálkozva, milyen szépen muzsikál, szebben, mint a tökkopasz Mailáth gróf, ő a környékünkön a Fantomas, pedig az ő hangszerén egy csomó gomb és kapcsoló van, amelyekkel tetszése szerint bánhat. Persze a gróf egyáltalán nem rólad jutott eszembe, mert miközben beszéltél, a harmonika-szájadnál is jobban lekötötte figyelmemet az a három icipici anyajegy, amely felém eső orrcimpád alatt, szájad vonala felett mozgott szavaid ritmusára. Tökéletes háromszöget formáztak, egyenlő oldalút, amelynek mindhárom szöge pontosan hatvan fokos, amely tökéletesen félbehajtható, s ha megfelelően osztjuk és az így keletkezett szögeket és idomokat kivetítjük a háromszög területén kívülre, számtalan bonyolult alakzatot, csillagokat, mindenféle szabályos tetra-, okta, nonaédereket hozhatunk létre pusztán e három pontból kiindulva, hát nem csodálatos, mindig is jó voltam geometriából. Örültem, hogy az apukád biztatóan nézett rám, az enyémnek nincs szakálla, és az előbb rettenetes idegesen jött föl a lépcsőn, és bevágta maga után a dolgozószoba ajtaját, mert anyám megint valami megjegyzést tett, időnként odapörköl neki, apám meg felfortyant, naná, hogy mindig anyám az okosabb, a dolgozó nő, aki értelmiségi munkát végez, míg apám lábszagú tornateremben gürcöl, mire anyám jéghidegen vissza, hogy nem érti, mért kell mártíromkodni, kiforgatni a szavait, semmi ilyesmit nem mondott, csak apám képzel be mindenfélét, mire apám, hogy ő tudja, rá itt semmi szükség, legjobb, ha felköti magát, ha nagy leszek, ilyen családot akarok én is, úgy szeretném nevelni a gyerekeimet, mint ők minket. Mostanában ritkábban van úgy, mint régen, mikor anyám meg apám hosszasan üldögéltek a sötétedő nagyszobában a puffadt díványpárnák között, mindenféle motyogó, makogó hangok kíséretében, mint valami bevackolódó mormoták, anyám az apám haját birizgálta, és aztán együtt tűntek el onnan, észrevétlenül, mintha a sötét szívta volna fel őket, és egyedül kellett lefeküdnünk. Egyszer meg apám szobájába zárkóztak be, mi sehogy se akartunk ágyba kerülni, hát gondolom, elegük lett a gyerekeikből, és benn bömbölt náluk a tévéből a rockfesztivál, pedig az 20
