Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11-12. szám - Móser Zoltán: "Hajjad, fülem, hajjad, angyalok zengésit..."

Vajon honnan tudta a költő, hogy a régi hagyományban a holló, mint a fecske, mint a páva, mint a madár vagy az angyal, üzenetvivő és üzenetet hozó szent állat volt? Honnan?

Az angyalt nem is kérdem, hisz mindenki tudja, hogy ő az egyik legfőbb támaszunk. A kötetben alvó és visszamerült angyallal lehet találkozni, elfeledett angyalüdvözletről olvasni, és arról is, hogy az angyalok tenyerére száradt Isten ígérete (Özön lét után).

Ismert, hogy a „repülő angyal a lélek röptét példázza, s így az ég-föld kapcsolatát is. Az angyal, aki a madár rokona, a folklórban gyakran tűnik fel lélekvivő szerepben. Egy moldvai archaikus ima látomásos képét idézem, amelyben a madár angyallá igyekszik válni: »Né, hol menen madárka, / de nem madárka, szárnyasz angyalka, szárnya alatt kolozma, / kolozmába* igaz hit, / igaz hitbe szent kereszt.« (* kolozsma, korozsma: keresztszülői, rendszerint ruhaneműből álló ajándék)”

Ezekről eszembe jut az a fényképsorozatom, amit ajándékozásra készítettem, s amelynek mottója Paul Claudeltől való: „Ki mondja azt, hogy az Angyalok nem tudnak sírni?” Nem ezekből, hanem egy másik fotómat mellékelem ide és küldöm el láncú Laurának. Ezen a képen, amely Gyergyóalfalu- ban készült tavaly nyáron, egy stilizált angyal látható, aki talán őrzőangyal, a szívek (és lelkek) őrizője.

Móser Zoltán fotója

149