Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - Sarusi Mihály: Kukkerlátás
igyekezett uralkodni magán, a cidrizés abba nem maradt. Hogy fogja kibírni a gerinccsapolást?! Vigyázzon, mert ebből sokkolás lehet! Az hiányzana, hogy megrezgessék. A műtőben a műtőasztalon állt neki a gerincszúrásnak az addigra valameny- nyire lehiggadt elmész. Tudja még mozgatni a lábát? És a kezét? Ki már nem a saját lábán ment: tolták, ágyába fektették, s egy hétig föl sem kelhetett. Ott, ágyában feküdt, amikor többször is meglátogatta az a szintén kivizsgálásra ott tartott katonabajtárs, aki azzal nyugtatta, hogy ha az ország elnyeri a szabadságát, őt nem fogják fölakasztani. A csepeli munkások ellenállásáról regélt: hogy tiltakozzanak a megnyomo- rításuk, szavuk semmibe vétele ellen, lehegesztették a külföldre szánt áruval teli vasúti kocsikat. Ö maga is részt vett április negyedikén, május elején, november hetedikén a vörös zászlók meggyalázásában: ha lehetett, letépték, ha futni kellett, csak rádobták a mocskos kölöncöt. Fö 1 gyú j to ttá tok? Nem, de jó, hogy mondod. Téged leszerelnek, de engem... Ki tudja, hol, hogyan végezte. Szívből gyűlölt mindent, aminek köze volt az úgynevezett szocializmushoz. Katonaszökevényünk elmondta neki: minden megszállás esküdt ellensége, vele fogna fegyvert, hogy kizavarjuk a betolakodókat... akkor, ha nem a biztos halálba rohannak. Mert azzal nem győzzük le őket, ha puszta kézzel nekikme- gyünk; ésszel, csalafintasággal, megetetve őket, elaltatva éberségüket, látszólag hódolva készülni arra a szent pillanatra, amikor már esélyünk támad kiverni őket! És nem minden szocialista hazaáruló, ő is az, de neki meg a maga fajtának első a haza! A Rákosihoz, Kádárhoz hasonló zsarnokokhoz semmi közünk. Meglepődött, és, mondom, úgy változtatott hazafölszabadító, komcsifaló elképzelésén, hogy a végén kibökte: Téged nem lógatunk föl. Hogy ilyen szépen megegyeztek a haza - meg a maguk - sorsát illetően, akár tíz-tizenöt év jutalmat is kaphattak volna. Az 1965-i Honvédkórház (se ki, se be) zárt osztályának betegszobájában akár lehallgatókészülék is lehetett volna. A jelek szerint nem volt. Legalábbis katonaszökevényünk innen szabadult. Arra vigyázott, nehogy megsokkolják - pontosabban egyedül attól tartott, hogy őt is letaglózzák. Látta tönkrecsapva festőművésznek készülő bajtársát, aki azért került ide - nyilván le akart ő is szerelni -, mert vallási mániákusnak adta ki magát. Szeretett zongorázni; ahol bakaként szolgált, erre a kaszárnyában mód nem nyílt, hát az első vasárnap, amikor kimenőt kapott, meglátogatta a katolikus templomot, és a mise után megbeszélte a pappal, hogy amint lesz egy kis szabadideje, megint beül orgonálni. Amikor az egység politikai tisztjének a fülébe jutott, mit nem művel ez a Kovács - vagy Mészáros, szóval mindegy (később azért nem lett mindegy, mert jó nevű festővé emelkedett) - honvéd, nem akart hinni a bejelentésnek. Hova, templomba?! 65
