Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 4. szám - Garai István versei
Meddig lehet még? Meddig lehet még vájkálni sebünkben, mocskolni kéjjel mindent, mi magyar? Nem látjuk, hogy az igazság talárja csak farizeus-lelkeket takar? Kenetes hangon, ékes szólamokkal mű háborgással védik „igazuk”, pedig álszentek, csúf szemforgatók mind, és minden szó az ajkukon hazug. Azt hitték, végleg kiterítve fekszünk, hogy itt van már a várva-várt halál. Hát nem! Mert kinek vesztét úgy kívánják, az még a sírnál is talpára áll! Hiába rajzik megmaradt odúnkban a vérünk-vevők sisere-hada, mi szentül hisszük, él az örök Isten, és nem veszhet el nemzet és haza! Mert mi a vétkünk? Az csupán, hogy élünk, hogy bűnbánatban el nem süllyedünk; hogy tátott szájjal nem vagyunk hajlandók hallgatni, amit papolnak nekünk. Hogy porba hullva, térden nem imádjuk „szentséges vérük”, „isteni fajuk”. O mennyi dühvei tépik gyökerestől belénk szivárgott szegény önmaguk! Koldus-magyarok, egy hazával bírók, egy hitet vallók, drága véreim! Oly egyedül vagyunk a nagyvilágon s rokontalanok bolygónk téréin. Nem vagyunk jobbak, rosszabbak se másnál, a farkas mégis bárány-arcot ölt. Korán ünneplők, hogyha meghalunk mi, higgyétek el, szegényebb lesz a Föld! 83
