Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Kemenes Géfin László: Fehérlófia 9: Krisztina könyve

váltott ki Krisztinából, ezért juszt sem húzta alá a könyvben, holott naphosszat másra sem igen gondolt, amikor éppen nem Mickón vagy a legutóbbi - nem sikeres - apoptózis-kísérletén járt az esze amit vagy Széli Mariska szúrt el, vagy <5 nem ellenőrizte rendesen a méréseket] hiszen az csakis és menthetetlenül egy esendő emberi „oldal” lesz, illetve dehogyis esendő, mert az utóbbi csak akkor létesülne, ha vele szemben ott állna a nem-esendő, az örök és igaz, ami nem több, mint az emlékezés öngerjesztette délibábja. Isten örök, de nem azért, mert emlékezem Rá. Emiatt kívánatosabb, mondd: érdekesebb a pillanat elgondolása, a nincsből a vanba való odapattanás pillanata. [De Krisztina nem tudta továbbvinni a pillanatról szóló eszmefuttatást, mert az első fejezet végére érve káprázni kezdett a szeme, ami csak olyankor történt meg vele, amikor vagy nagyon kimerült volt, vagy valami megoldhatatlannak tűnő probléma vagy dilemma elé került, mint pl. a sejthalállal, ill. a baktériumok kommunikációjával kapcsolatban folytatott kísérletei miatt]- Két ilyen süketfajdot mint ti drágáim még nem láttam. - Ezt Zsuzsa mondta, Krisztina ismerőse-féligbarátnője a szomszéd lakásból, nála nyolc évvel öregebb, gyermektelen özvegyasszony, gimnáziumi német- és énektanárnő, aki tizenkét-tizenhárom évesen megjárta Birkenaut és negyvenöt tavaszán még Mauthausent is. Zsuzsa, ellentétben a „tipikus” holokauszt-túlélővel, nem temette magába az átélt borzalmakat, hanem az első évek hallgatása után szabadon beszélt róluk, olykor váratlan KZ-példázatokkal illusztrálva pillanatnyi mondandóját. - Minek ez az örökös aggályoskodás, hogy a külvilág így, az emberek úgy, hogy a bátyám azt gondolja, a férjem meg amazt, hát azért van egy bizonyos fontossági sorrend, ami szerint az életet élni kell, másképp az egészet le lehet húzni a rötyón. - O is rágyújtott, s ha ez lehetséges, még többet szívott, mint Krisztina, Mickó szóba sem jöhetett, kettejük mellett ő olyan kocabagósnak számított, aki csak Krisztina miatt szokott rá valamelyest a dohányzásra. - Ott volt az az ótvaros Schöntág néni, egy győri bankigazgató felesége, persze csak nekem volt „néni”, nemigen volt több mint harminc-har- minckét éves, bár ötvennek is kinézett, a kendő alól kimeredő szürke hajával, meg mindenhol azok a rémes sebek, varrak, de ha sikerült valakit sarokba szorítania, és hát persze mindig sikerült, akkor szünet nélkül a férjéről zengett dicshimnuszokat, hogy az én drága egyetlen Ernőm, aki tejbe-vajba fürösztöt- te, aki nem a szobalányt küldte le reggelente friss kifliért, hanem maga ment le a pékségbe, és ő válogatta ki neki a legszebb példányokat, meg hasonlók, mindegy, szentül meg volt győződve róla, hogy amikor kikerül a táborból, értitek, nem „ha”, hanem amikor, az Ernője ott várja a kapuban, és alig hihető, de minden irtózatos betegsége ellenére életben maradt, és visszatért Győrbe, mondanom sem kell, Ernő nem tért vissza, hanem Auschwitzban szépen felszállt füstként a mennybe, Schöntágné pedig felkerült Pestre, férjhez ment egy óráshoz, és amikor megszólított a körúton kilencszázötvenben, ő ismert fel engem, nem én őt, mert én alig akartam hinni a szememnek, hogy ez a ragyogó nő ugyanaz, mint az a bányarém, akivel a lágerben együtt voltam, és rögvest ott a nyílt utcán nekem sírvafakadt, hogy jaj ahogy megláttalak az én Ernőm jutott eszembe, jaj persze hogy boldog vagyok az Albinnal, lehet hogy Albertet

16