Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Kemenes Géfin László: Fehérlófia 9: Krisztina könyve

mondott, már nem emlékszem, de csak nyomta tovább, hogy az én imádott Ernőm, az én szeretett Ernőm... Krisztina szoborszerű arccal hallgatta a történetet. Mickó gyors pillantást vetett rá, s látva, hogy továbbra is hallgatásba, valamint komor füstfelhőbe burkolózik, tétova hangon annyit mondott:- Azért egy férfit is lehet szeretni.- Igazán? - kérdezte Zsuzsa. - Egy cinikus spiné mondta valami filmben vagy darabban, hogy a férfiak disznók, de este tíz után abszolúte nélkülözhetet­lenek. Tisztelet a kivételnek, mondanám én. Mindegy, igazad van, lehetni le­het, csak nem nagyon érdemes. Illetve Schöntágnénak érdemes volt, mert a fér­je iránti szerelme tartotta életben, bármennyire irracionálisnak tűnt is az a sze­relem az adott körülmények között, amikor is a rémes állapota miatt akármikor szelektálhatták volna. Az én esetemben viszont kifejezetten hátrányos volt egy olyan férfit szeretni, aki énhelyettem a matematikába volt szerelmes, s aki ráadásul eltitkolta előlem, hogy kicsi kora óta baja volt a szívével, így aztán a második infarktus úgy elvitte, mint a sicc, negyvenhárom éves korában. Az egész Schöntágné-ügyet csak azért idéztem, mert a világ semmi, az élet is alma a fa alatt, csak két ember egymás iránt érzett meghatározhatatlan vonzalma az egyedüli poén, ami miatt érdemes. Ami miatt az emberállat mindent kibír és mindenre hajlandó. Mint a szegénylegény a népdalban. Mint Schöntágné Mauthausenben. És ha ujjal mutogatnak rátok, mutogassatok vissza, és szar­játok le őket. Az én esetem nem példaszerű, én mint általában kilógok a sorból.- Ez nincs egészen így - mondta Mickó, s megvárta, míg Zsuzsa újabb ciga­rettára gyújt körömig elszívott csikkjéről. - Mi például a kistestünket, ez Krisztina szava, én magamnak is meg előtted is szívesebben használnék egy másik szót, na szóval a pénket sohasem nyírjuk vagy borotváljuk, egyrészt mert Krisztinának igazából nem is kell, mivel csak úgy van neki az a ritkásszőke pi­hés bolyha, amely a rózsás szeméremajkakat mindig meghagyja láthatónak- Es csókolhatónak - szólalt meg aránylag hosszú idő után először Krisz­tina, és szemét rebbenés nélkül szegezte Mickóra, miközben szája sarkában azért feltűnt valami olyasmi, amit egy csipetnyi jóakarattal akár mosolynak is lehetett volna nevezni. - A „kistest” szó pedig anyámtól származik Mickó nem viszonozta a mosolyt, inkább váratlanul és szokatlanul homlo­kától a nyakáig elpirult. - Igen, persze - mondta tétován, és ő is rágyújtott...-Jó, koszi, értem, fel van fogva - mondta Zsuzsa. — Nyilvánvaló, hogy én szóba sem jöhetek, mivel azon túl, hogy nem vagyok buzi, még öreg is vagyok, meg ronda, meg barna, meg szőrös- Meg ráadásul zsidó, s mit tudhatjuk mi gojok, hogy nem vagy-e te is kö­rülmetélve - mondta Mickó, hogy az előbbi kínos pillanatot szétfoszlassa s még mielőtt Krisztina közbevághatott volna. Hármuk között mind szexuális, mind vallási téren szinte teljes volt a szólásszabadság, sőt szabadszájúság, jólle­het Mickó már jókor megérezte, hogy az ő lagymatag katolikussága és Zsuzsa rejtélyes zsidósága veszélytelenebb vicctéma, mint Krisztina luteránus vagy - Krisztina változó meghatározásával élve - „posztluteránus”, vagy „egzisztenci- alista-luteránus” akármije. Néhány másodperc döbbent csend után Zsuzsa fergeteges nevetésben tört ki, míg Krisztina ideges pillantást vetett Mickóra, 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom