Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre, Döbrentei Kornél: Dévaj balladák
ALEXA KAROLY Könyvről könyvre DÖBRENTEI KORNÉL: DÉVAI BALLADÁK Jókai Mór Egy magyar nabob című regényének XXIV. fejezetében egy táncvigalom végeztével Szentirmay Rudolf „sietett nejét felkeresni”, aki már előbb „hálószobájába távozott”. Abban a pillanatban nyitja az ajtót, amidőn „a szobaleány a karcsú rózsaszín derék kifűzéséhez fogott. — Nem volnék én e munkára alkalmas? - kérdé Rudolf. Flóra szelíden mosolygott, s inte szobaleányának, hogy eltávozhatik, miután lesz, aki helyettesíteni fogja. Kellemes előjogok, mik a férjnek vannak megengedve. E kellemes foglalkozásnál hogyne jutott volna Rudolfnak eszébe, hogy e gyönyörű termetet átölelje, és azután hogy állhatta volna meg, hogy őt ölébe ne vonja, s egy forró szerető csókot ne nyomjon mosolygó arcára! - Ah, megálljon ön - szólt hirtelen Flóra... - tudja- e ön, hogy én önre haragszom?” Ezzel vége is annak, ami éppen csak „elkezdődött”, s ami a mai - a szövegnél éppen másfél évszázaddal ifjabb - olvasó számára érzékileg semmivel sem „telítettebb”, mint egy reformkori ország- gyűlés, egy pozsonyi asztalosműhely vagy egy tiszai árvíz leírása. Am a kortárs kritika - Családi Lapok, 1854. február 28. - élesen bírálja a könyvnek ezt az „ingerlő, vérizgatólag” ható jelenetét..., „tisztán műítészeti” szempontból, természetesen. Sőt még 1924-ből is idézhetünk olyan ítéletet - Zoltvány Irén: Erotika és irodalom —, mely szerint,Jókainak költészete, tisztán erkölcsi szempontból tekintve, már hanyatlást jelent, mert ... nagy helyet ad a szerelemről való léha fölfogásnak és szinte kedvteléssel színezi ki az érzékies jeleneteket.” Vérizgatás és érzékiség... szegény mesemondó, szegény Jókai Mór. S talán mondhatjuk, hogy szegény magyar századai a költészetnek és álszent közmorálnak. Mondhatjuk, azaz mondja az új évezred embere, akinek sajnálkozása a múlt fölött őszinte ugyan, de nem biztos, hogy igazságos. Sajnálatos az, hogy a magyar költői hagyományból éppúgy, mint a régi századok fennmaradt privát irataiból szinte teljességgel hiányzik „az”, amire sor került volna a Jókai- regényben, ha azt, történetesen, a kortárs Zola Emil írja meg. Az ítélkezés meg azért igazságtalan, mert az elmúlt huszadik század, s különösen annak utolsó harmada oly mértékben „felülírt” mindent, ami a közmorál és az ildom, a közmorál és a nyilvánosság körébe tartozik, hogy a „józan polgári erkölcs” mást nem tehet, mint megadóan széttárja kezét. Mindenesetre rögzíthető a - közismert - tény: a magyar kultúrából hiányoznak (még a huszadik század nagyobbik felében is) az érvényes beszámolók a magánélet erotikus „eseményeiről”. A cenzúra és az öncenzúra olyannyira kíméletlenül működött a szépirodalomban, sőt a nyilvánosság legkülönbözőbb köreiben és szintjein, hogy a magyar nyelvben még az a szókincs sem „termelődött ki”, amely a szexualitás, az erotika tényeit, formáit, „tárgyait” és akcióit civilizált módon jelezni tudná. Van helyette viszolyogtató vagy röhögtető humor, van allegória, akadnak orvosi és etnográfiai nyelvi megoldások, van bor71
