Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre, Döbrentei Kornél: Dévaj balladák
nírt metaforizálás és malackodás. Olvasgatjuk a magyarra lefordított Janus Pannonius frivol epigrammáit, a tizenhetedik századi névtelenek durva asszonycsúfolóit, vonogatjuk vállunkat szegény, kicsapott, örök kollégistánkon, Csokonain, aki a „pendelbergai vár” leírásával vélt nevet, vagy legalább asztaltársasági megbecsülést szerezni magának nyers kamasz- és férfikörökben, de búsongunk, hogy mit sem tudunk a kamasz Petőfi szerelmi ügyeiről, hogy Arany, aki mindent tudott, „erről” soha nem beszélt, csak nagyon áttételesen, hogy még Ady is csak hellyel-közzel, s élvezzük, ha Krúdy Szindbádja egy légyott után „rugószerű női hajakra” bukkan az ágyon... Meg persze van „pajzán Toldi”, amelynek szerzőségével megvádoltak Babitsról József Attiláig oly sok mindenkit, s van a kedves Lőwy Árpád. Miket is sodornak felénk a „nemzeti nagylétünk” letűnését követő századok? A Vásárhelyi daloskönyv sokszor emlegetett leánykibeszélője lehetne a minta: „Második lész Ilona (mondja a felsorolás), / Kinek fejér az ina, / Fogd a csécsit, nem bánja, / még alább is elállja”, majd pár strófával alább: „Mária alázatos, / Mert a pendelye szaros, / Tetteti, hogy aranyos, / A setéibe játékos.” Különösebb nyelvi és poétikai igényesség nélküli, ám pontosságra törekvő beszámoló a kor higiénés viszonyairól és szerelmi viselkedéskultúrájáról. Ugyanebből a korból indulnak felénk a metaforás átiratok, amelyek nem használnak túl bonyolult kódrendszert (többnyire a katonáskodás, az iskola és a mesteremberek világából merítvén): „Az zöld szoknyás asszonynak hat renddel a préme, / Belevágom az csákánt, fokig mene bélé, / Violaszín szoknyásnak hasadt az pendele, / Megugratám magamot, fokig esém bélé.” A közölhetőbbek közül választva. Egy lépéssel ezen túl. ,Jó lovam, paripám az gatyában vagyon, / Abrakos tarisznyám szépasszonynál vagyon, / Nyergem, hevederem az derekán vagyon, / Puskám mind tokostól lába között vagyon.” És sorolhatnánk a végtelenségig, de ennyi „ízelítőül” elég is. A régiségből egyetlen versre azért szabadjon felhívni a figyelmet, s ez Verseghy Ferencnek Az első egyesülés című poémája - fogságban írta a múlt eseménydús szépségein és diadalmain merengve, nem is jelenhetett meg kétszáz évig —, nos ebben az epikus darabban valószínűleg sikerült megmaradnia az élményközlő pontosság és a rokokó derű, valamint az erotika és a pornográfia keskeny mezsgyéin. Akadnak gyűjtemények olyasféle címekkel is, mint pl. Magyar Erato, s ezekből megtudhatjuk, hogy miként tudnak, miként képesek, beszélni, mily keserves lexikai gyötrelmek között, ennek a „félszeg országnak” (Ady) a legjobb költői, ha az erotikáról kell lírailag nyilatkozniuk, hogyan keresik és próbálgatják a régi-új szavakat. Van egy-két vers erejéig - persze - „ilyen” Kosztolányink (O, az a bordélyházas vers, ahol „minden” szecessziósán bearanyozva és deziré- sen kicsinyítve: „A seggecskétek két kis gumilapda, / és szörp a nyálatok ezüst patakja, / kéj, hogyha ültök s terpedt lábbal álltok, / aranyt pisiltek és habot kakáitok.”) és van bujaságát nem mindig leplezni képes Babitsunk, van vaga- bund Berdánk és Weöresünk, hála Istennek, Szabó Lőrincünk, Nadányi Zoltánunk és Jékelynk, Csoórink, Tornáink, Kemenes Géfinünk, meg a fiatalabbak, Tandori, Bella, Zalán. (A próza erotikus belügyeire nézvést felettébb tanulságos, hogy milyen „anyaghiánnyal” kellet megküzdenie a téma monográfia-szerző házaspárjának Jolanta Jastrzebskának és Kemenes Géfin Lászlónak: 72
