Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Amedeo di Francesco: A történet tragédiája és egy tragédia története

kérdezi egy bizonyos Árpád 2, aki nem véletlenül „az aznapi (az előadás napján az illető városban megjelent) újságot olvassa a színpad közepén, a tevén ülve” a híresebb Árpád 1-től, a történelemből ismert magyar hercegtől, aki ebben az írásban ugyancsak nem véletlenszerűen „érkezik, lovon”. Ez nem irodalmi in- tertextualitás, és nem is az emlékek enciklopédikus nárcizmusa: annak a szerzőnek a jellegzetes idegenkedése jelenik meg, aki felismeri, hogy a történelem játéka súlyos túlérzékenységet hozott létre, mely szerves részévé vált a posztmodern életérzésnek. Nyugtalanító kétely mérgezi meg a történelmet és földrajzot:

Árpád 2: Vajon jó hely ez a Kárpát medence? vajon ne keressünk

fiainknak... nem lett volna jobb néhány medencével arrébb keresni anyát fiainknak?

Árpád 1: Mire gondolsz?

Árpád 2: Egy délszaki szigetre, mely akár nagyobb is

Mint Pannónia Erdéllyel együtt... hol az illatos gyümölcsökkel teli sűrű, sűrű erdőn hatalmas, emberevő cicák űzik az éjszínű, ijedt bennszülöttet... és a sokféle rejtelmes állat!

Sátornagyságú egyik, orra földig ér; orrán viseli szarvait a másik, torony-nyakról néz le feje a harmadiknak...

Árpád 1: Hol van? ha van ilyen sziget?

Árpád 2: Talán Csaba szigete ez, ki fia volt a villámlelkű Etelének.

Fagy nem harapja ott a vörös, lila és kék virágok szirmát,

soha még hó nem hullott arra a szigetre,

mely maga... a földi éden... Maga... Maga... daszkár...

Itt ugyanazokat az utalásokat vélem felfedezni, melyeket néhány XVI. századi magyar szövegben találhatunk, ahol a varázslatos helyek és a mitikus aranykor felidézése, illetve az éden utáni vágyakozás jól meghatározott történelmi és földrajzi elhelyezést kaptak'. A puszta véletlennek köszönhető, hogy itt is - Vörösmarty Délszigeté be és Tündérvölgyé be transzponálva - az Erdély- mítosszal találkozunk, mely meghatározatlan és tovatűnő Paradicsomként jelenik meg, mely ha nem is elérhetetlen, de mindenképpen folytonosan megszállott és elvesztett? Bárhogy is legyen, Vörösmarty Mihály (1800-1855) és Jókai Mór (1825-1904) szókincse zavarba ejti két Árpádunkat, akik egy sietős és talán vigasztalan döntés árán menekülnek meg:

Árpád 1: Szerintem most már ne menjünk sehová.

Árpád 2: Szerintem se.

Árpád 1: Inkább most imádkozzunk.

Árpád 2: Jó.

46