Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - Győri László: Gyűjtsd a vasat és a fémet! (24, Acélos Szoszó)

odabent. A fémforgácsot, a mindenféle hulladék vasat, a háromszögeket, a szabálytalan négyszögeket, a csillag alakú kivágatokat, amelyek valami forma se- lejtjei voltak, részint az udvarra, részint - valószínűleg elszállítani - az utcára döntötték, a járda mellé a porba. Arra vitt az utam, talán a Zöldfa sikátorba tartottam féllábú, kosárkötő sógorunkhoz. Egy kézikocsi árnyékában Schwarcz Guszti vörös haja, szeplős képe hajolt a föld felé. Vele egy kislányé, a húgáé, Fannié is. A kocsin vas púpozódott, félni lehetett, hogy egy-egy adag minden gödörben lezökken majd róla. A porban, ahogy odapillantottam, én már egyedül port láttam, Gusztiék azonban még egyre kaparták a földet még egy utolsó, mindig egy utolsó deka vastörmelékért. Mert az a megszerzett bizonyosság hajtotta őket: minden utolsó után akad egy utolsó, s a végső utolsóig még egykét utolsó hátravan. Nem mertem rájuk köszönni, s bíztam benne, hogy nem vesznek észre. Azzal bűnhődtem, hogy látnom kellett, amint hol itt, hol ott, a város legkülönbözőbb pontjain, a legvéletlenebb helyeken „gyűjtik a vasat” a Schwarczok. Szürke, elkínzott arccal, konokul, makacsul, kedvetlenül.

Augusztus húszadikán a Mázsa téren hirdetett eredményt a városi úttörőbizottság elnöke: - A legtöbb fémet Schwarcz Gusztáv gyűjtötte, huszonegy mázsa ötvenkét kilót. Tapsoljuk meg az első helyezettet! Megérdemelt jutalma egy vadonatúj Csepel kerékpár.

Acélos Szoszó

Alig vártam, hogy végre olvasni tudjak. Mindegy, mit, meséskönyvet vagy igazit, csak könyv legyen, sőt betű: a Szabad Száj című újságot ugyanúgy elolvastam, mint a félelmetes banyával teli vastag lapú képes haj toga tót. A leporellókat, mondjuk, amely az óbudai cérnahangdalárdáról vagy a fogyatkozó kilenc kiskutyáról gügyögött iszonyatos versezettel, nem szerettem, de a kamrában, a korpásláda mellett újra meg újra átforgattam őket újra meg újra elszörnyülködni, hogy komoly felnőttek ilyen émelyítő ostobaságokat képesek írni a gyerekeknek.

Az iskolás könyveket viszont szívből szerettem. A Hátamon a zsákom, zsákomban a mákom fura egy vers volt, de annál jobban tetszett. Azt nyomtatták alá: népköltés. A néppel ebben a mondatban találkoztam először. Más alá nem írtak semmit. Mivel okos felnőttek, okos tanító bácsik tanítottak belőlük, okos könyveknek tekintettem őket. Mint a szentségre, úgy néztem föl rájuk. így készül a lojális alattvaló.

Kiosztották az új, a még szebb, még vastagabb olvasókönyvet, a mi második könyvünket. Kinyitottam az első oldalon: „Zöld tölgy a tenger szögletében, / Színarany lánc a derekán, / S egy tudós kandúr nappal-éjjel / A láncon folyton körbejár: / Ha jobbra indul - dalt dalolgat, / Ha balfelé - regét regél. ” Még folytató29