Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - Győri László: Gyűjtsd a vasat és a fémet! (24, Acélos Szoszó)
dott, engem azonban az eleje gyönyörködtetett a legjobban, főleg az utolsó két sor: „Ha jobbra indul - dalt dalolgat, / Ha balfelé - regét regél. ” Egy kép kísérte, a vers azonban szebb kép volt a képnél. Nem is kellett megtanulnom, rögtön belém ragadt. Csak az maradt el, hogy ki írta. Valószínűleg csak a tartalom- jegyzékben tüntették föl a nevét, s akkor senki sem világosított fel, hogy a vershez a költő is hozzátartozik. Később, persze, az egész költeményt elolvastam, a költő, sőt a fordító nevével együtt. Jó negyven év múlva a keszthelyi Festetics-kastélyban egy szobában laktam Fodor Andrással. - András - mondtam kajánul neki -, a másodikos olvasókönyvem az általános iskolában egy verssel kezdődött: „Zöld tölgy a tenger szögletében, / Színarany lánc a derekán, / Egy tudós kandúr nappal-éjjel.Fodor csak nézett rám gyanakodva, én pedig folytattam: „...A láncon folyton körbejár. / Ha jobbra indul - dalt dalolgat, / Ha balfelé- regét regél. ” Ezzel kezdődött és nekem rettenetesen megtetszett, látod, azóta is tudom. - Fiát ez Puskin Ruszlán és Ludmillájának az előhangja, én fordítottam egészen fiatalon! Te még emlékszel rá?! Milyen kedves vagy, milyen kedves! Az olvasókönyv még számtalan gyönyörűséget tartalmazott: népmeséket, szebbnél szebb verseket, s egy kis felejthetetlen olvasmányt, az Acélos Szószát, amit most csak lígy emlékezetből rögtön el is mesélek. Hol volt, hol nem volt, élt a grúziai Gori városában egy szegény részeges suszternak egy még szegényebb fia. Mindenki gazdag volt az iskolában, gazdag meg elkényeztetett, egyik sem szeretett tanulni, egyedül ez a szegény, okos gyerek. Jött a vizsga. Peti, a gazdag pap fia persze nem tudott semmit, s hogy el ne hasaljon, arra kérte Szoszót, hogy súgjon majd neki, a számtanleckét meg dugja elé a pad alatt, hogy lemásolhassa. Cserébe először csak egy szép övét, másodjára még egy gyönyörű kést is kínált neki. Szoszó összevonta szemöldökét, a szeme szikrákat szórt: - Nem! Tanultad volna meg a leckét! Mért nem előtte kértél, hogy segítsek?! Ha súgok, átmész a vizsgán, de a fejed üres, mint a tök, sohasem lesz belőled ember! - Ilyen volt a kis Szoszó, a jelleme már nem is vas, egyenesen acél! Ha ember lesz belőle, Acélnak, Sztálinnak hívja majd az egész világ. Ennek az olvasmánynak az évében hetekig készültünk az ünnepélyre. A tanító bácsi két részre szakította az osztályt. Amikor intett, az egyik fele kezdett énekelni, amikor még egyet intett, a másiknak is rá kellett zendíteni, s ugyanazt a dalt kellett kis eltéréssel végigénekelnünk, úgy, hogy a célba mégis egyszerre érkezzen a két rész. Hogy mire jó nem egyszerre énekelni, nem értettem; hagyján, hogy nem értettem, nagyobb rossz, hogy minden akaratom ellenére sem sikerült, már a második sornál az első gárda énekeseihez vágtam át, otthagytam hozzám tartozóimat, aztán mihelyt észrevettem, ismét velük szándékoztam lépni, ami azonban sehogy sem telt ki tőlem, a két társaság között bolyongtam kétségbeesetten, egészen addig, amíg a végén mind a két csapat egybe nem futott. Háromszor-négyszer megismétlődött. Ha reménytelen, hát reménytelen, s ettől fogva csak úgy tettem, mintha énekelnék. De addigra úgy meggyötört a kísérlet, hogy örökre kiábrándultam belőle. A tanító bácsi szerencsére semmit sem vett belőle észre. Persze, jobb lett volna, ha észreveszi, s nem kínoz vele, de hát nincs botfülű, csak tudni kell énekeltetni, mond30
