Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre, Döbrentei Kornél: Dévaj balladák
Erotika a huszadik századi magyar regényben, 1911 - 1947, Kortárs Kiadó, 1998.) Vas Istvánból egyszer kirobbant egy tragikusan szép vers, Csak azt nem. cím alatt jelent meg, amely „végigírja” a női test mindennemű szépségeit, a hajtól a bokáig - „de valamit nem mondtunk ki soha még, / Nevét, soha, legföljebb mint szitkot, káromkodást, / Közös boldogságunk nevét, a kagylókét, virág- / Szirmok kelyheiét, a szárnyakét, oltárokét, / Szárnyas oltárokét, őrjítő, hevítő, selyem / Közegét, ízekét, fűszerekét, kétszótagú / Nevét nem mondtuk soha még, soha még azt a szót, / Amit majd legtovább tudunk. / Az volna jó halál, /Túl kínokon, öntudaton, túl a beszélt beszéd / Határain, ki nem nyíló ajkam mögött ha mást / Se mondanék, csak ezt és semmi mást, csak ezt, csak ezt.” Ezt az egyetlen szót... Hát a többit? Mit mondjon a női költő, s mit együtt - férfi és nő? Eddig a „szövegkörnyezet” Döbrentei Kornél legújabb (és második kiadásban megjelentett) verseskönyvéhez, melynek summája: a nyelvi és poétikai helyzet tragikus és reménytelen. De hát nem a tragikus és reménytelen helyzet az igazi, mondhatni az egyetlen, az egyetlen méltó kihívás, ha valaki magyar férfi és magyar poéta? Aki az új idők embere, de a régi komoly erkölcsi elvek követője is? Aki robbanékony és tapasztalt? Szemérmes és kitárulkozó? Elménykereső és a hagyományoknak hódoló? Katonás és gyengéd? Aki megértő, figyelmes, gáláns, ám igényes is? Ama bizonyos „nagy csatatéren”, hogy megint Adyhoz forduljunk, portyázik és zsákmányol, figyel és megadja magát, él a győztes jogával, ám derék férfiemberhez méltóan csak akkor, ha biztatja „az a némber másik”? Döbrentei Kornél költőként számol be azokról az élményekről, amelyekben sorsa közös minden normális és szerencsés férfiúéval. Azaz minden vers tárgya úgy jelenik meg a többi normális és szerencsés férfiú „befogadási horizontján”, mint saját élmény. Mert - s itt oly önfeledten elmerülhetnénk a versek tematikus ismertetésében -, kinek (azaz: mely normális és szerencsés férfiúnak) ne jutna eszébe a dilemma, hogy miért is vonzódik az ilyen vagy olyan küllemű (morfológia!) nőkhöz, hogy valóban merő titok-e minden életünket bearanyozó és sorsunkat megkeserítő nőszemély, hogy a fetisizmus terén „meddig” ajánlatos és illendő „elmenni”, hát még a pózok, a technikák, a teljesítmény, a méretek és a többi, és a többi. A költő nagyon szerencsésen választott szerepet magának, midőn ezekhez a versekhez hozzáfogott: nyíltan vállalja legszemélyesebb tapasztalatait, nem leplezi véleményét egyes „kérdésekben”, ám inkább szolidáris és megengedő, mintsem iskolamesteresen szigorú és kijelölő. Szerencsés ötlettel nyúlt a régi, s oly kötött ballada-formához, amelynek dramatikus, poentírozó természete még a látványleírásokat is „izgalomba hozza”, hát még az eseteket és történeteket. Döbrentei Kornél számára pontosan olyan sok és oly kevés magyar szó kínálkozik, mint költőkollégáinak és valamennyi férfitársának. Dévajkodó balladáiban nincs visszásság, nincs rossz íz, hamisság, viszolyog- tató poétizálás. Balassi kardjának méltó örököse. Hogy a hüvelyről ne is beszéljünk. (Masszi Kiadó) 73
