Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - Győri László: Gyűjtsd a vasat és a fémet! (24, Acélos Szoszó)

ta Kodály. A kodályi eszme nem fogott rajtam, a botfiilűségből nem gyógyultam ki, inkább elémultam. Furdalt a lelkiismeret, megtettem-e mindent, hogy a hallásomat rendbe hozzam, hogy én is olyan rendes, jó fülű legyek, mint a boldog többiek. Egy ideig marcangolt, aztán úgy döntöttem, engem ugyan nem furdal tovább. Annál kevésbé, mert feladatot kaptam: egy verset kellett megtanulnom. Egyedül tanultam meg, egyedül mondtam el a próbákon, nem kellett kétszer kezdenem, összevissza lépcsőznöm vele, a végén meg egyszerre befejeznem; belefogtam az elején, szóról szóra, sorról sorra boldogan haladtam a fináléig, az utolsó hangig.

1949. december 21-én ünneplőbe öltöztünk, szüleinket is elrángattuk az iskolába, s a forró osztályteremben megkezdődött a szertartás. A tábla előtt felsorakozott a két üteg, az egyik rázendített, a másik beleugrott. Én már gyakorlottan tátogtam a második szólamban. Az ünnepi beszéd következett, elmondta Zimányi Aurél, a tanító bácsi. Szavalattal folytatódott, egy fiú énekelt, aztán zúgó fülekkel az én nevem hallottam. A dobogó szélére álltam, nyugodt, erős, konok, acélos hangon belevágtam: „December huszonegy az év legszebb napja, / Mert akkor van Sztálinnak születése napja. ”

Akkor a sorokat még nagybetűvel kezdték.

31