Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Tandori Dezső: Városi kortyok
ahol sokat laktatok, nem is említem Gödöllőt, netán átmenetibb tanyázásai- tok színhelyeit, igen, az Apponyi tér és a Kossuth Lajos utca nekem „ottlikai- lag” szent, mert pl. egy tündöklőén forróságos februári napon a házatokkal átellenben vettem meg a „Hajnali háztetők” című máig csodás életdarabomat, és annak több tanulságát is kiírhatnám valamelyik lakhelyed emlékfalára, Halász Petárod mondását arról, hogy miért kéne bármit is csinálni az életben? meg hogy „semmi sincs sehogy”, e nagy, ifjonti buzgalmú óriás-tételedet, vagy műfordításaidból is az Utolsó látogatás (vallásos-angolos tartalma miatt számomra kicsit távoli, de emberi fájdalma miatt szívig megfacsaró) befejezésének sok kis részletét, arról, hogy mennyire kevés szót tűr meg egy-egy nagy, örökre szóló elválás, és így tovább. Nemcsak a visszakerülés írója voltál, kedves Ottlik Géza mesterem, hanem a semmiké is, az elvesztett dolgok megleléséé, vagy ama tévedéseké, hogy állítólag minden megvan, ami volt, és nincs meg, csak a gyerekkor nézőszöge, testmagassága kell hozzá etc. Meg nem csallak, drága Jóbarát, Cipi, mikor azt mondom: magam diákkoromban, s ha a Balatonról, ha a Rómairól, ha bárhonnét, mindig Pestre jöttem haza. Jó, a Duna-part gesztenyefái fogadtak mérhetetlen szomorúság sugallatával, hogy valaminek megint vége - ah, a nyárnak! hát oly nagy dolog az? oly nagy dolog, igen -, hanem ez csak „Pest” volt, mert bármennyire kicsinyes dolognak tartom is a kizárólag nyelvszempontú elemzősdit, a tudományosat s a hangulatit egyképp, a dolgok azért csak a nyelvben élnek valahogy, s mindig örülök, ha ezt olvasom, s ha nem divat-ízzel, modorosságból fakadván. Szép Ernő igazi pesti volt, ahogy magamat „igazi budainak” nevezhetném, de fogalmam sincs, mi az, hogy igazi budai. Amiképpen London is össze- varrogatott-pokróc, „patchwork”, ha jól mondom, kiérdemesült, rejtek diplomaták és elegáns moziszínész-népek fertálya mellett az egyik oldalt arab negyed, a másikon alsó középosztályi takarónégyzetecske, délnek meg görög-ír vidék van, mit tudom én, hát akkor... ugye? A Duna rettentő fontos, ahogy kicsiben a Royal Canal, másnak a Temze, de hogy az én tanácstalan járkálá- saimat, eleve a nem-tudom-mi-legyen-velem érzését két részre, Pestre és Budára osztaná a folyó, nem hihetem. Nem ez az érzületem. Szép Ernő meg, ne feledjem, meg Krúdy is, sokat lakott a Margit-szigeten! (Jó, Szép Ernő inkább pesti volt, magam tősgyökeres budai, de... Krúdy például? O úgy volt buda- pestij hogy „pesti”, ahogy azt egészséges nyelvi érzékkel mondani szokás.) És amikor a rejtelmes „Sakktábla Utáni Évem”-ben, tehát tavaly, a - na istenem! — 65. életévemben egy budai hídfőnél ment volna át rajtam a tűzoltószerkocsi, ha a végén vissza nem vonom „elhatározásom”, hogy a nagy vöröslő micsoda, sok tonna nyilván, bemenne a körforgalomba, nem ment be, nagy orromat vitte le csaknem inkább, ám szerencsére lomháztam; lajhárul álltam ott, mint már mondtam ezt, tanácstalanul, miért muszáj nekem erre mennem, történetesen föl a Várba a 16-os busszal...de szeretem, mellesleg! de meddig?... no, akkor nem is gondoltam olyat, hogy szörnyű halálom, még szörnyebb megnyomorodásom színhelye az én jó Budám lett csaknem. Bárhol járjak is Budapesten, az árnyalatokat járom. Egy ismerni vélt (bár nem ismert!) város metszeteit. Bokáig füstben, de az autók kigőzölgése is lehet aranyfüst, ha vidám a szíved, vagy ha méltányos vagy, nem morcos. Az érzületemet hordozom körbe (körökben) a városban (a városon). E ti482
