Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Tandori Dezső: Városi kortyok
tokzatosat. Ottlik mondta: messzi fény is az ember, meg csak úgy egy ürge is. A „Buda” című könyv szerzője annyiban nem is tért vissza igazán Budájára (-ba), hogy nem írta meg már igazán ezt a „Buda” című könyvet. A könyv így is hihetetlen gazdagság tárháza, csupa aranyfüst és minden, de nem Buda városrész (városfél) halhatatlan, címeres remeke. Jó ábrázolás az a valami ott az Attila út 45. sz. ház falán, de Ottlik arca Budán innen, házon és képmáson túl él. Ahogy láttuk őt, mit, ahogy láttam. Ahogy a házzal szemközti parkban megvettem az „Iskola a határon” címűt. Ahogy szemerkélő' esőben a Vérmezőn olvastam, mohón. Hanem a Vérmezőn járva ez nekem a legritkábban jut eszembe. S hogy Nemes Ágnesék ablakai is néztek ide. Itt voltak a költőnő fái, bent asztalán a híres tulipán-csokor. (Épp a XXIV-ik, az LXI-ik, ha van ily szám. Római v.é- set. Mégsem ezt görgetjük, ha a várost járjuk.) Csak azt, Budán is, hogy ez akkor Pest. Ez egy jó érzület. Fogalmam sincs, mire jó. Csak jó. Miért kellett átfúrnom magam születésem kórházának kertrácsán? Utálom az efféle jelképeket. Hogy még egyszer kijöttem... brr, hagyjanak. De a szabadság felé vitt minket akkor már a mámorunk, a 88-89-es évben, nagyon is, ennek 15 éve most, s márciusból is szép szám a 15... hát a pesti érzület (mely bennem ekképpen már, minden diszkriminációt félresöpörve! minden ostobaságot és randaságot és sandaságot bármely oldalról, budai is, hát hogyne, Naphegy a pesti oldalon pl. nincs!), e megfoghatatlan erő, vagy gyengeség, velem van, veled van, hozzád is kötődik kedves Cipi, bár még a Te budai-centrikusságoddal sem azonosulhatok. Hanem az ember egy várost sem azonosulás végett jár! Hanem a dolgai miatt, vagy...a járás végett. Ez együtt a szabadság. Város: életre-halálra? Hagyjuk a nagy szavakat. Egyetlen város sem jelkép akkor, ha falai közt élsz, utcáin jársz, terein üldögélsz, kilátóhelyeiről valameddig ellátsz, történelmi sebeit régi köveken tapintod, füvét a domboldalakon - és ha „ebeddel”, mint a költő — szinte zsendülni hallod. Ám itt én most a költészetet és a közhelyek gyűjtőfogalmait is hagynám. Meg hogy az egyik ember életében, ha konyhafőnökien nézzük, vagy vendégként — ó, szülővárosában az ember nem vendég! és nem konyhafőnök, mert az se! -, igen, Budapest például a fő fogás, London a garnírung, Párizs a saláta és Bécs az édesség. A másiknak ugyanez a leosztás Johannesburg, Auckland, Djakarta és Bali szigete. Ó, a városok mint középpontok! A sokak által - s némi hazai hagyományok, dzsentris és bunkós múltak okán — megvetett lófogadás is ilyen: ha sosem jártál még koppenhágai ügetőn, nem láttál dél-afrikai versenyt, a második futam után rájössz, ugyanarról van szó, és ugyanúgy játszhatsz. (Tudod mit mondok? Inkább ne tedd.) Tehát a városok a délkörökön és más meghatározások szerint szép egyediséggel virulnak, porosodnak, vonzanak, taszítanak, és a többi, és hamarosan, esetleg mint én, 66 év múltán lassanként rájön az ember, a városlakó, hogyan is éli életét ez a falakból, utcákból, terekből, kilátóhelyekből, kövek483
