Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Nagy Gábor: Tét nélküli irodalom, tétlen irodalomkritika?
Mágikus szonetteket zárja ekképp: „S ha duzzadón a dúlt emlékezet / már szűköl és feszíti lényedet, / sikerrel jártál — napsugár ha érint, / elmédben, metaforákkal tele, / megjelenik a líra szelleme!” Harmadik fontos alapfogalma mai irodalomértésünknek a kánon. S ezzel az irodalomtudomány legérzékenyebb pontjára tapintottunk. A kánon ugyanis a hatalmi stratégiák legfontosabb eszköze. Primadonna lelkületre vallana azon sápítozni, hogy az irodalomtudomány a hatalomnak is eszköze — s nem csak közvetlenül intézményes formáiban. Az viszont bosszantó, ha épp az irodalmat hatalmi szerepétől megfosztottalak tételező', azt saját önkörébe visszaszorító irodalomtudomány nem tudatosítja, nem vallja be saját hatalmi törekvéseit. Felesleges a más, másik iránti tolerancia elvét hangoztatni, ha közben hatalmi kiszorítósdit játszunk, tudomást sem véve a mi kánonunkba be nem illeszthető művekről, figyelmen kívül hagyva, elhallgatva azokat, illetve arra méltatlan fórumokon gúny tárgyává téve őket (mint történt ez legutóbb az Elet és Irodalomban, négy monográfiáról szóló kritikának álcázott pamfletben). Minden emberi törekvés egyik alapja az új, az újdonság, a megújítás. A másként-látás vágya és öröme. A jó kritikus, mint Németh László leszögezi, „nem a megállapodást keresi, hanem az alakulást. Abban a pillanatban hal meg, amelyikben irodalomképét befejezi”. Aki azonban az alakulást csak és kizárólag újításként értelmezi, aki a hagyomány és újítás kölcsönhatása helyébe a korlátlan evolucionizmust, a fejlődéselvű heuréka-effektust állítja, úgy tesz, mint a szülő, aki halandzsanyelven csacsogó kisgyermekét nyelvteremtő zseninek kiáltja ki. Az újításhitűek járulékos ballasztja a tévedhetetlenség. Mintha sohasem hallottak volna Németh László figyelmeztetéséről: „Mondhat-e kritikus többet, mint: Megint lelepleztem egy hazugságomat! Megint egy költő, akit újra kell költenem!” Ilyesmit éreztem Mikszáth, Móricz, majd Jókai műveinek (újra)olvasása- kor. A kamaszkoromban megmerevült, jórészt a fejlődéselvű esztétikák által torzított véleményemet e prózaírókról csak erősítette az a szándék, amely a nyolcvanas-kilencvenes években jelentkezett a magyar prózai hagyomány kánonjának átrendezésére. Kosztolányi prózáját mindig is nagyra tartottam, Krúdyt ekkoriban kezdtem szorgosan olvasni (megvallom, csekélyebb lelkesedéssel, mint azt az új kanonizálok írásai alapján vártam), de sem az ők, sem Szerb Antal vagy Füst Milán prózája nem tudta megközelíteni azt a hatást, amit Mikszáth vagy Móricz újraolvasása, a Különös házasság, a Szent Péter esernyője vagy az Életem regénye, az Erdély kiváltott. Két utóbbi műve révén különösen, de a Rózsa Sándor és a dzsentriregényeknek nevezett művek is arról győztek meg, hogy Móricz Zsigmond az egyik legnagyobb prózaírónk, a kánonban eddig elfoglalt helye akkor is joggal illeti meg, ha jócskán kompromittálták őt a bolsevista ízlésterror félreolvasásai. (ARokonokhoz fogható ak- tualitású művet, ami az elmúlt tizenhárom év magyarországi társadalmi viszonyait illeti, csak Balzacnál találtam.) Még frissebb élményem Jókai Mórnak néhány olyan regénye (még nem értem az elolvasandók végére), amelyeket az irodalomtudomány alig emleget. A Rab Ráby, a Mire megvénülünk semmivel sem szürkébb alkotások, mint Jókai „főművei”, A tengerszemű hölgy pedig - s ebben egyetértek az Öreg Jókai nem vén Jókai írójával, Fried Istvánnal - poétikai és narratológiai szempontból is méltó arra, hogy a mo1081
