Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 11-12. szám - Nagy Gábor: Tét nélküli irodalom, tétlen irodalomkritika?
dem magyar próza egyik előzményeként vegyük számításba. S ezzel talán nemcsak rögzíthetjük Jókai helyét a kánonban, időlegesen legalábbis, de talán új kontextusba is helyezhetjük regényművészetét. (a komplexitás elve) Az eddigiekben tulajdonképpen csak a nézőpontok leszűkítésének mai változatai ellen emeltem szót. Vallom az irodalom komplexitásának elvét: nincs olyan tényezője az emberi gondolkodásnak, amely kitessékelhető volna érvényességi köréből. „A művészet illetékessége korlátozhatatlan - vallja Göröm- bei András -, tehát kirekeszteni sincs jogunk belőle egyetlen témakört sem, a nemzet, a magyarság gondjait sem.” Annyi értéket kiutasítottunk már az irodalomból - csak jelzésszerűen: a metaforát, a pátoszt, a katarzist, a történetet, a történelmet, a hitet, a morált —, hogy lassan magunkra maradunk olvasmányainkkal. De ne csodálkozzunk ezen, figyelmeztet Görömbei András, „ha az irodalom lefokozását maga az irodalom végzi el. Hogyan kívánhatnánk azt, hogy az irodalom egyén- és közösségformáló erő legyen továbbra is, ha önmagunk örökké azt méltatjuk, hogy az irodalom legfőbb témája önmaga, de ezt az önmagát egyre szűkebb térre szorítjuk, más szóval ha a szélesebb közönség számára teljesen érdektelenné tesszük? Ha érdeklődésünket, elemzésünket oly kizárólagosan a hogyanra irányítjuk, hogy teljességgel elkerüljük a technikán kívül eső szempontokat? Ha kizárólagos rangra emeljük az iróniát, a játékot, a lebegést, a töredékességet, a megfoghatatlanságot, ha a művek hogyanjának a leírásából is kipároljuk e hogyan érzelmi, gondolati ösztönzőit?” Amit emberi szellemnek, emberségnek neveztem, azt látom megtestesülni az irodalom komplexitásában. S e szellemiségbe természetesen beleértendő az alkotó és az olvasó, értelmező közösségi, nemzeti alkata is. (Paleoantro- pológusnak kéne lennünk, ha ilyen kötöttségek nélküli emberre szeretnénk - s persze csak a csontvázára fogunk - lelni.) A korszerű irodalomtól legmakacsabbul eltagadott érték a történelmünkhöz fűződő viszony kifejezése. Nem látom be, miért számít modernnek az ontologikus líra, a feminista vagy a kolonialista próza akkor, ha az újabb magyar történelemmel számot vevő irodalom korszerűtlen. Sejtem persze a mozgatórugókat, N. Pál József kiváló könyvében — „Tisztának a tisztát őrizzük meg” — rendre számba is vette őket. Nem ismétlem meg legfőbb téziseit, a konklúziót idézem csupán: „...vissza kellene valami úton-módon szerezni a történelmünkről való gondolkodás folyamatosságának a képességét, s az értékek arányos rendje is menten helyre billenne.” Az irodalom persze nem a politika szolgálóleánya, még ha voltak is idők, amikor az irodalmi megszólalásnak - nemegyszer egy konkrét irodalmi műnek is - politikai tétje volt. Kár azon keseregnünk, hogy ma nem ilyen időket élünk. Ha tétnélküliség az, hogy az irodalom ma csupán (még mindig!) az emberi szellem legteljesebb kifejezője, nem is kívánhatunk e tétnélküliségnél nagyobb kihívást. Az irodalomkritika ennek tudatosításában tehet legtöbbet. Hogyha nemegyszer tétlennek, hatástalannak érezzük, annak egyik legfőbb oka éppen e cél szem elől tévesztése. 1082
