Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Bolond Istók életiratai
a nők érzéseiben végképp nem szabad reménykednie. A nők jéghidegek, és nem ismerik a részvétet. A világ egyre mélyebbre fog süllyedni abba a giccs- be, abba a barbárságba, abba a gyengeelméjűségbe, ami a nőiesség lényege, és a férfiak, ezek a csodálatos álmodok, sohasem fognak fölébredni. Gute Nacht, mein Närrchen!« Nincs nap csetepaté nélkül. Pürrhoszi boldogság, ha anyánk elutazik. Rettenetes hétvégék. A fórtelem húsvétjai, mérgezett születésnapok, vérfagyasztó karácsonyok. Ahogy cseperedünk: anyánknak visszaadogatott pofonok, rúgások és ökölcsapások. Végül már csak mi fenyítjük őt: addig üsd anyád, amíg meleg! Gyermek- és serdülőkorunk: szüntelenül rotyogó gyehenna. Nem reméljük, hogy az erőszak valaha is véget érhet, erőszak nélküli világról fogalmunk sincs, vágyunk is alig. Életünkben az egyedüli vigasz: hogy egyszer úgyis meghalunk. (Az én külön vigaszom, a lélekmelengető ingyen kegyelem: a titkos helyre rejtett orvosságos üveg, melyben hetvenkét altató oldata vár ki- hörpintésre.) Anyámmal élni olyan, mint a harmincéves háború hadviselő felei közé tévedt sátoros cigányoknak: soha nem bírunk kikeveredni a frontvonalak közül. Csakhogy mibelőlünk hiányzik az európai frontvonalak közé csöppent cigányság (ők a lokális kultúra istenismeretre, emberszeretetre való alkalmasságának vagy alkalmatlanságának mindenkori szeizmográf] ai, ölbe hullott isteni ajándékok) arra vonatkozó zsigeri prognózisa, évezredes előrelátása, hogy ebbe a civilizációba, ebbe a sok száz éves háborúba nem érdemes beszállni, mert rút pusztulásra van ítélve: eszi az egészet a kórság, ábrázatát kiveri a ragya, rákosodik a tüdeje, rohadnak széjjel a belei... Erőszakosságok satujába, sátáni szendvicsbe vagyunk belepréselve. Egyik oldalunkon a rendőrség, másik oldalunkon a sivár, fátlan, poros iskolaudvar. Az udvar fölött két teljhatalmú latrinahajcsár regnál: a Büdös Pannának, vagy röviden csak Büdösnek csúfolt napközis nevelő, meg Bodák Benedek, a láthatatlan rajztanár, aki csak dögletes bűzéről és mennydörgő hangjáról ismerszik meg. Mindenki veri a gyerekeit. A szülők bejárnak az iskolába, és biztatják a tanszemélyzetet: ne kíméljék a kölkeiket! A tanszemélyzet persze enélkül is agyabugyál bennünket, ki így, ki úgy. Például meggyfa bottal, mint a különben is hírhedten pofozkodós Frank Marcell biológiatanár és peripatetikus bölcselő, aki »Miska bácsinak« hívja és hívatja kedves fenyítőeszközét. Ki az osztálynaplóval, ki tenyéréllel, ki ököllel, ki rúgással esik nekünk. A cukorbajos Fazekas Janó számtantanár két kimerevített tenyere közé állítja áldozatait, s percekig tartó ijesztgetések után is kiszámíthatatlan irányból csattan arcunkon az agyrecsegtető pofon. Lapockáné, a földrajztanárnő óriáskörzővel osztja irgalmatlan körmöseit. Hegyháti Blanka énektanárnő, aki imád egy szál kartonruhában, melltartó és bugyi nélkül a katedrára ülni, s ekképp vezényelni az iskolai fiúkórust, át-átküld bennünket abba az osztályba, ahol az udvarlója, Kántor Pali oroszórát tart éppen. Ötöt kell kopognunk az ajtón, ebből Kántor Pali rögtön tudja, hogy ki kell zúdulnia a folyosóra, és le kell kennie nekünk egy-két istentelen fülest. (Ezek az ütlegek mintha udvarlásuk, szerelmi ingerkedésük részei lennének - tanítás közben így élnek nemi életet.) 595
