Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Molnár Miklós: Bolond Istók életiratai

A legcudarabb csárdásokat — nyilván kegyelmi ajándéknak vannak szán­va - Lasponya tisztelendő úrtól lehet kapni. Tanítás után három-négy osztály hittanosai zsúfolódnak be egy olajos padlójú, bűzös tanterembe. Én »szabad­gondolkodó« vagyok (szél ellen mindhalálig), kötelességemnek érzem hát, hogy belecsapjak a klerikális lecsóba. A nagy úttörőigazolvány- és orosz- könyv-égetéses, Kossuth-címer-ragasztgatós majomparádé elülése után én vagyok az osztályban az egyedüli, aki pionír óhajtana lenni, hittanos viszont nem. Az osztály vezérürüje, egy túlkoros, nagy lóbaszó bukott szamár, tíz­percben addig pofoz az iskolaudvar egyik sarkában, osztálytársaim gyűrűjé­ben, míg vérhabos ígéretemet nem veszi, hogy bizisten nem leszek kihúzó eztán, és el fogok járni a hittanórákra. A tisztelendő úr már a legelső órán részeltet legendás nyakleveseinek egyik mintadarabjában. Anyám agyonfélt, túlöltöztet bennünket, vastag bun­dabugyikat diktál rám, borzasztó, ha tornaórán vagy iskolaorvosi vizsgálaton le kell vetkőzni. A többiek cukorgyereknek csúfolnak. Hogy bevegyenek ma­guk közé, játszom az udvari bolondot: tintát iszom, rajzszöget nyelek, vado­natúj télikabátomban belehempergek a sárba, parodizálom a tanárokat, dol­gozatírások csöndjében öblöseket fingok. Ilyen és hasonló okok motiválhatják Lasponya atyát, midőn átpasszol a sátánnak - vagyis mázsás pofon kíséreté­ben eltilt óráinak további látogatásától. Mindennaposak az óra közbeni sarokba állítások és a tanítás utáni bezá­rások is. Előfordul, hogy fenyítésként, mert nem sorakoztunk olyan fürgén és hangtalanul, ahogy elvárta volna, a büdös lábú, részeges Bodák rajztanár háromszáz felsőtagozatost hasaltat le az iskolaudvar mocskába: - Hasalj! Föl! Hasalj! Föl! Pattogj, fiam, mint kecskeszar a deszkán! - A tortúrának az vet véget, hogy az iskola mellett elrobog egy szekér, és a rajta ülő, ficánkos kedvű fuvaroslegény bekurjant az udvarra: - A süly essen beléd! - Bodák, mint akit villám sújtott, nyomban összeesik, s másnap estig nem is tér esz­méletre. Bodák Benedek, akit családi zsargonban csak Mozdrként emlegetünk, mivelhogy így ejti Wolfgang Amadeust, elvetélt nagybányai festő. Áttetsző pondróteste goromba bűzöket, lármát és ostobaságot izzad ki magából, soha nem bírva belebontakozni a vágyott lepkelétbe. A megesett cselédlány fiát papok taníttatták ki. Iszik, mint a gödény, elmondhatatlanul mocskos zugban lakik, azazhogy hál, mert csak részegségeit kialudni jár haza. Olyan büdös és koszlott, hogy Benedek-napkor a tantestület, melyhez anyám is tartozik, köz­adakozásból öltözteti föl tetőtől talpig. Miután a papoktól, kiknek emlejét és vérét holtáig szívja, több kölcsönt nem kap, kijelenti, hogy »szarik a kelyhek- be«. Azontúl irtóhadjáratot vezet a klérus ellen. Iskolai hittan-beíratáskor kitelepítéssel fenyegeti a szülőket. A »hazafias népfront« lapját, a Magyar Nemzetet szerinte be kéne tiltani, mert »reakciós«, hiszen fejlécén nem szere­pel a világ proletárjainak egyesülését posztuláló dermesztő szólam. Neki az »igazi«, az igazság hírnöke és csimborasszója a Népszabadság (amit Frank Marcell csak úgy emleget: AZ UNINTELLIGENS VECÉPAPÍR). Ötödikbe járok, amikor Büdös Panna ebéd közben az összes felsőtagoza­tos napközis előtt fölolvassa egy velem egyidős, de másik iskolába járó leány­kához írt s tőlem elkobzott szerelmes levelemet, mégpedig választottam füle hallatára. A nevetségességtől megsemmisülök. Rozika is együtt üvölt a farka­596

Next

/
Oldalképek
Tartalom