Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Tandori Dezső: Városi kortyok
bői, még ezer másból, meg el ne feledjük, emberekből és állatokból és növényekből álló környezet. (Ahová olykor ki-, máskor bemenekülünk.) Belső' környezetismeretünk ellen komoly mód véthetünk: annyira belevesszük magunkat munkánkba, hogy otthonról ki se mozdulunk négy napig, hanem akkor hirtelen tériszony fog el minket, az utcára ismét kilépve. Követelni kezdi jogait a város. Mi kellünk neki, mert kevesli azt az életet, amit elvonulva éltünk csak, olyan a város, mint a közeli társ, a jó rokonlélek, vagy az erőszakoskodó ismerős, vagy a süket nénikénk-bácsikánk, „fiam, hol maradtál ennyi ideig”, bizony, azt akaija akkor a város, hogy válasszuk a hosz- szabbik utat, menjünk át oda is, meg vissza is az egyik hídon, vásároljunk valakinek virágot, ne bosszankodjunk, hogy megint nem kaptuk meg pénzünket, közben drágább lett a nem-tudom-mi. Süt a nap a városban, tavasz lett megint, csaknem nyárias tavasz, és ehhez a mi fiatalos(nak látszó) ingujjas élet-érzületünkre is szükség van. Ha idáig eljutottunk, a város szabad polgárai vagyunk. (Miközben eléggé elirtóztam a „polgár” szótól. Amiképpen senkit nem szoktam „leparasztozni” sem.) Mi vagyunk a város, méghozzá életre-halálra, valóban, itt - már ha itt élünk - fenyegetnek minket a veszélyek, lépünk tehát majdnem az autók valamelyike alá, mert úgy elábrándoztunk; itt éled újra kedvünk, ha egy régi korlátra hajolva valakiket látunk, kik nem mi vagyunk már, de Bécsben ugyanígy dőlünk egy történelmi vasrúdnak, Londonban ugyanígy vagyunk érdekes - vagy érdektelen - idegenek egy kis csatorna árnyas partján, hol még a Velencét imádó régi angol költő kocsmacégére leng, Párizsban ugyanígy jártunk napi 36-37 kilométereket, mikor még bírta a lábunk, ahogy ez a két japán itten megmássza a Várkerület dombját, irány talán a János-hegy, Pilis-Akármi, mondom, gyalog. Magunk már csak a szemünkkel fotózunk, a képek esetleg kedvetlenségünk otthoni előszobapadlóján hullnak szét, magunk már csak eltervezgetjük idegenben is, mit kellene „megörökítenünk” — de túlságosan is érezzük, ez a lebombázott épület, az az elbontott ház és falának nyoma a szomszédos falon: idegen világ, mit tudunk mi azokról a lakókról, a kibombázottakról vagy elköltöztetettekről, kimondani is nehéz a szót. Takarosán villamosozgatunk az idegen helyen, megállapítjuk esetleg: a kocsik itt tisztábbak, nyilván több pénz van éjszakai takarítószemélyzetre. Megállapítjuk: városunk eleve koszosabb, de már ez meg az meg amaz a főváros sem az a régi ragyogó, már ha valaha is volt. Szemünk fényképezőgéplencséje kopott meg? Van ilyen? Manapság jó és rossz, haszontalan és kényszerű érzületekben élünk. Ezek alapján szavazunk (vagy sem), lépkedünk ki-be (vagy még azt sem), ezeket az érzületeket (hazafiúság, hovatartozás stb.) éljük a valódibb, teljesebb egzisztencialista lét helyett. Nem akarok én az érzületek ellen egy szót se, jaj! Csak a városok iránti érzület, ez a lokális patriotizmus is milyen? Lokálisan, helyien eljegeli, érzésteleníti a többi tényt, tényezőt; azt, hogy egzisztenciánknak nemcsak a pénz (bár alapvetően sajnos ez!) az alapja, nemcsak a rang, nemcsak a velünk kapcsolatos köz- vagy magánvélekedés. Nem szabad ilyenekért életre-halálra ölre menni. Életre-halálra csak azok a dolgok vannak - nagy bölcsességet mondok! -, melyek eleve és tényleg arra vannak. 484
