Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 5. szám - Beke György: Cserna vizén zúg a malom
alkalmazottnak nyilvánította, az üzem ugyanis állami tulajdon volt, s az állami tisztviselők, alkalmazottak nem sztrájkolhattak.- Tehát a munkásmozgalom se hatolhatott be a vasgyár kapuin?- Ahol munkások vannak, ott munkásmozgalom is van. Sztrájkok ugyan nem robbantak ki Vajdahunyadon, de a béremelést az egyes részlegek, gyáregységek mindig kollektiven kérték. Ami felért a szervezett követeléssel. A nagyolvasztó, amelyben 1884-ben gyújtottak először tüzet, kihűltén, der- medten gubbaszt kartávolságnyira a Hunyadiak várkastélyától, a kombinát szélén, a régi város kellős közepén. Nem bírta az iramot a műszaki fejlesztésben, kiállították a sorból. E régi, kivénült olvasztót egész sor újabb követi lefelé a Cserna mentén, aztán az acélöntödék vöröses füstöt okádó magas kéményeikkel, majd a mindig robajló oxigéngyár, és egészen az új város alatt, Alpestes falu határában a meleg hengermű egymásba kapcsolódó óriás csarnokai. Ez a falunév is a vasolvasztás hunyadi hagyományait idézi fel. Azalatnai bányakapitányság beszámolóiban sűrűn találkozhatok a pest kifejezéssel; ez esetben olyan kemencét jelent, amelyben magas hőfokot lehet létrehozni a fémek, a vas megolvasztására, ötvözésére, kezelésére. Jókai Mór még köznapi értelemben használta: .Aztán bedagasztott, befűtött a pestbe, kiszakított, s kilenc kenyeret vetett be.” Nos e kohászfalu határában a mai legmodernebb műszaki színvonalon támadt fel újra a régi vasművesség. A hengermű a vajdahunyadi kombinát legfiatalabb s egyben legkorszerűbb részlege, valójában önálló gyárlabirintus, az itteni vasművelés utolsó állomása. A megolvasztott, majd acéllá edzett vas itt kapja meg a végső alakját. Indulhat a fémipar üzemei felé. Itt próbálom észlelni, megérteni és leírni ezt a műveletet a vaskorszak ki tudja, hányadik ezredében, mindenképpen a XX. század végén Vajdahunyadon. Mindenekelőtt az arányokkal birkózom. Mert letepernek. Egyszer fönt, a Hargita tetején éreztem ilyen parányinak és haszontalannak magamat. Belepillantottam az alant szétnyíló völgybe, majd fölnéztem a föléje boruló égboltra. Szánalmasan kicsiny és fölösleges volt emberi erőm, méreteim, gondolataim... A hengerműben mintha a szürke égbolt szállna alá, takarná el a csarnok két végét. Köd és köd, s e mesterséges hajnal párájából kelő napként emelkedik föl egy szikrázó acéltuskó. Ezerháromszáz fokon izzik. A markolódaru könnyedén libbenti fel a villamos targoncára. Egy gépkar onnan a hengersorra löki át, majd a görgőkön nagyokat döccenve - mint amikor váltókon gördül át a nehéz tehervonat - berobog a forgóhengerek közé. Ahengerek szétnyílnak, majd összecsapódnak. Szikrázik, sikoltoz, sistereg az acéltuskó. Özönvízként zuhog a vergődő acélra az idekényszerített Cserna. Óriások viaskodnak, ropogtatják egymás csontjait. Az acéltuskó engedelmesen megnyúlik, új alakot kap, karcsúbb lesz. így már elegáns. A gépek azonban nincsenek megelégedve vele, továbbküldik a görgőkön, újabb hengerek közé. Ezernyi változatában sziporkázik a vörös szín, a zuhogó fehértől az alvadt vérpirosig. A nyári eső bontja fel ilyen gyorsan a napsugár színeit - tündöklő szivárvánnyá. Egy másik állomáson, újabb forgóhengerek között az előbbi viaskodás ismétlődik: nyögés, süvöltés, roppanás és az acélrúd már kétszer olyan hosszú, kétszer olyan karcsú... Hő és fény, acél és acél folytonos küzdelme folyik. 431
