Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5. szám - Beke György: Cserna vizén zúg a malom

Lukács Zoltán, a huzalgyár főmérnöke kísér. Magas férfi; arcán mély ráncok. O már a harmadik nemzedék családjában, mióta a Lukácsok a földművelésről az iparra álltak át. Nagyapja, Lukács József munkás volt a vasgyárban; édesapja, ugyancsak Lukács József, előbb kohász, majd vasutas lett Piskin. Ott épített családi házat magának, állami kölcsönből. A mérnök-unoka vagy háromszáz ember, munkás és technikus, mérnök munkáját irányítja. Lukács Zoltán tíz esztendeje a részleg vezetője.

Az ő gyára felé tartunk. Egyik csarnokból ki, a másikba be, de nem érzékelem, hol a határ közöttük, egybefolynak, s mindenütt a gépek uralma fogad. Egyik daru óriási mágneses patkóval emeli fel és viszi a magasban a tonnányi acéllemezeket. A görgők a mind keskenyebbre nyúló és szürkébbé hűlő acélrudakat szállítják mellettünk a huzalgyár felé. Itt a rudak kemencékbe kerülnek újra, kezdődik egy másik munkafolyamat.

Benézek a kemence kémlelőjén.

Vergődik az acélrúd, körülötte csattog a fény.

Mintha nem is lenne többé szükség az emberi erőre, ügyességre, szorgalomra, mintha a gépek mindent pótolnának.

Különös látogató lehetek: ebben az ijesztő pontosságban, e roppant arányok közepette csak szánalmasan együgyű hasonlatokkal érzékelem körülöttem a századvég technikáját. A gépeket, szerszámokat meg se tudom nevezni. Csak körülírom. Sután. Mert ehhez a pontossághoz nyelvi szabatosság illenék. Ami azért lehet szép is, nagyon szép. Irigylem Edvi Illés Aladár nyelvezetét: tűzmedence, fúvókas, a vaskő pörkölése... Kemény, kifejező és mégis milyen szép magyar szavak. A műszaki nyelv is lehet érzékletes, hajlékony, találó és ihletett.

Lukács főmérnököt kérdezem, hogy ezt a munkafolyamatot itt, a huzalgyár kezdeténél miként nevezik magyarul. Vállat von. Ne haragudjak, soha nem hallotta. És vállat von még többször, kissé ingerülten.

Költői neve lehetne ennek a folyamatnak: az izzóvá hevített acélrúd keskeny árokban szalad végig, szinte a villám gyorsaságával, olyan is, mint haragos villám, amely szeretne kitörni a csapdájából. De engedelmeskednie kell a gépeknek, a fotocellás műszereknek, tovább kell vékonyodnia, hogy a végén nagy karikákban összetekeredjék.

Gépeknek engedelmeskedik ezekben a csarnokokban az acél?

Múltkoriban az egyik kemencének leereszkedett az alja. A samott-téglák egy része megroggyant. A felhevített acélrudat nem lehetett kilökni, útjára indítani. Ilyenkor ki kell oltani a tüzet a kemencében, megvárni, amíg annyira lehűl és akkor újrafalazni az alját. Dehát a száz fokok gyorsabban estek alá, mint százon alul a tizek. Két-három napba telt volna, amíg a kemence teljesen kihűl. Önkéntes jelentkezők ekkor védőruhába öltöztek és bemásztak a forróságba. Hideg levegőt fújtak be közben a kemence oldalánál, ebben a különös „burokban” dolgoztak. De így is csak két-három percig tudtak bent maradni egyszerre.

A műszerek 80 fokos meleget jeleztek.

Ez az ingerültség, a magyar főmérnöké, érthető: nem volt felkészülve a kérdésemre. Ilyesmit bizonyára soha nem kérdezett tőle senki. Ő sem kérdezte meg magától. Megszámlálhatatlan magyar fiatal kapta kezébe mérnöki diplomá432