Életünk, 2003 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 4. szám - Káldi János: Régvolt szekerek, hazafelé; Újságárus; Régi óránk hátlapjára; Tündöklő csontok (versek)

Itt látom őt tán minden este. Kedves helye e járdaszél.

A hóna alatt száz újságját számolja, tépi most a szél.

Talán a nagyapám lehetne.

Őszi mező az arca már.

Fáradtan hajlik szája széle.

S szemeiben sincs napsugár.

Kétpercenként kiált a szélbe, s hangja a parton messze száll: „Püspökladányban a gabonát kombájn aratja, csépli már!”

Fogy az idő. Az este árad.

Fogy az újság is szaporán.

S mire kigyúl a sok-sok lámpa, alig marad csak egy talán.

Őt hallom csak, s a Dunát nézem. Hogy fut, jajgat a Dunaár, hogy siklik, tűnik egyre tovább. Egyetlen percre meg nem áll.

S őt hallom csak, az újságárust, s látom a vízben: a faeke s a hosszú, régi, kézi cséprúd hogy fut, szalad el, lefele.

Viszi a víz a súlyos múltat, a magányos, emberi kínt, a felködlő, mély zsellérarcot, a viharba nézve, odakint.

Ott hömpölyög a régi jaj még, a volt sírás a mélyben el, s a sírásnál fájóbb csukott száj az is ott fut és ott ível...

Őt hallom csak, az újságárust, pedig már régen nincs is itt.

Csak a lámpáknak sokasága, apró holdakként, az virít.

Csak a nyáresti szél dúdolgat, az rázza még a drótokat.

S dalára kilenc gömbakácfa nagyon megértőn bólogat.

303