Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Kerekasztal-beszélgetés: Éltető sztereotípiák, provokált válaszok
Ilyen értelemben a kép differenciált, mert amit mi nagyon erőteljesnek érzünk, az talán egy bizonyos éppen élő csoportnak az erős tendenciáit mutatja. Ezek mentén, vagy ez alatt, vagy ezektől távolabb más erők is építik a maguk életművét. Tehát így nézve a képre rendkívül sokszínű, mi azonban egy-kettőről hallunk általában. F. L. - Bevallom, az én kérdésem kicsit alattomosabb volt. Azért, mert közben a fejemben járt például a Pop-art. A Pop-art pontosan azzal foglalkozott, hogy az úgynevezett tárgyilagosságot, ami létezik körülöttünk, úgy vonja le a művészetre, hogy a művészetben is tárgyilagosságként jelentkezzék, ugyanakkor feltöltődjék azzal a fajta szimbolikus tartalommal, ami óhatatlanul szükséges minden prioritás számára. Tehát abban a pillanatban, amikor mondjuk Andy Warholnál megjelenik Merylin Monroe portrésorozata, akkor nem egyszerűen csak arról van szó - noha arról is —, hogy Merylin Monroe a sztárkornak nem tudom mije (vagy a Campbell levest is mondhattam volna), hanem arról is, hogy ehhez rögtön szimbolikussá is fog emelkedni, mind jobban elszakad a valóságtól, és valami - ha szabad így fogalmazni — transzcendencia felé mutat. Itt fejtegetted ezt az elgondolásodat. Nekem a Boétius jutott az eszembe, a kivégzése éjszakáján, amikor megírja remekművét a lélek halhatatlanságáról, amiben kifejti: ugyan már, mit tudnak ezek csinálni velem? A lélek halhatatlanságát nem tudják elvenni. Tehát a transzcendenciában olybá tűnik föl, hogy egészen más törvényszerűségek uralkodnak, s az ember hajlamos arra, hogy a művészet által ide vágyakozzék. Most fölhoznék két XIX. századbeli nagyon nagy magyar írót például. Az egyiket Jókai Mórnak hívják, a másikat báró Kemény Zsigmondnak. Ok kortársak, viszonylag jól ismerik egymást, Kemény látogatja is Jókait. Kemény fiatalon — nem élte meg még a 60 évet sem - meghal, Jókai még utána is majd 20 évet él, és Jókait mindenki olvasta, olvassa és olvasni fogja. Kemény Zsigmondot senki nem olvasta már akkor sem, és nem is olvassák, nem is fogják olvasni. Kemény Zsigmond legalább akkora író, mint Jókai. Beethoven színtű. S. J. — Nekem az az érzésem, nagyon egyszerű dolog, ami mondottakban áll. A képek gazdagsága, változékonysága, ez a meseszerűség, ez a fogékonyság több szálon, de egy irányba hat. Ugyanakkor pedig rendkívül sok olyan tényt tartalmaz, amely felemelő, amelyek biztatást adnak... F. L. - Ez a mese etikája. S. J. — így van. És akkor azonosulok (mint olvasó) ezzel a magatartással. Kemény Zsigmondnál azonban nem a sztoriról van szó, hanem az emberi lélek titkait megrajzolva, egy belső fejlődést leírva vezet végig egy fonalat. Ez például nagyon érdekli az embereket... F. L. - Az örök pesszimizmus felé. S. J. — Ezért sötét a dolog. Jókainál mindig, a legsötétebb példákban is van egyfajta kivilágosulás. Ez is nagyon érdekes dolog, ha már mondtam: kivilágosodás. A zenére is mondhatnám. A mozarti ködökön a legkomorabb, legfájdalmasabb pillanatokban mindig átvilágít egy sugár. És abban a pillanatban elfelejtjük mindazt, ami velünk történt, ami bennünket szomorít. És hisszük azt, hogy ez a művész bennünket kézenfogva vezet, magasabb, emberibb, emelkedettebb régiókba, holott ő mint ember, épp olyan hétköznapi volt, mint mi. Ez volt az ő beléje oltott, gének által programozott képessége. Hogy tudniillik kiemelkedő volt. 915
