Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Kerekasztal-beszélgetés: Éltető sztereotípiák, provokált válaszok
Ez a két példa kitűnő, én is mindig csodálkoztam fiatal koromban, hogy a Kemény Zsigmondiéi olvasható regényt miért nem értékelik, miért nem olvassák, pedig lebilincseló'en ír. Az emberek azt szeretik látni, hogy minden oldalon újabb fordulat álljon be, és az általa elképzelt úton drukkolnak ennek vagy annak a személynek és ennek az útnak. F. L. - Tartozunk Jókainak annyi igazsággal, hogy nyelvében is elegánsabb. S. J. - Igen. A maga zárt világában Kemény Zsigmond minősége egy másfajta nyelvet is hordoz, nem pedig a városi nyelvet. Ami tehát a meseszerű, az a vonzó, az érthető. Sz. B. - Beszéltünk a művészetek hozzáférhetőségének általános problémájáról. Ha a ma problémáira kérdezünk, kitől várhatunk választ? Azt hiszem, a ma kérdéseire Rubens vagy Borsos Miklós nem ad választ. Lennének-e és ha igen kik azok, akik a ma kérdéseire választ tudnak adni? S. J. — Az bizonyos, hogy a korok ki fogják választani a válaszadókat. Azonban ez utólagos lesz. Mindig is így működött. Természetszerűen vannak éppen aktuális válaszadók; nem biztos, hogy ők lesznek az illetékesek. Az is biztos, hogy személyenként a hallgató - ha én a közönség vagyok - maga is megkeresi a válaszadót. És máris fogódzkodik beléje. Ezt azonban megint nem szokták nagydobra verni, általában azt szokták nagydobra verni, aki divatos, és akkor erről írnak. Nem biztos, hogy én annak bedőlök, de annak inkább hiszek, amiről éveken át meggyőződtem, hogy ez az, aki nekem iránytmutató. Ez áll az irodalomra, áll a zenére, filozófiára, mindenre az életben általában, etikára, satöbbi. Tehát ilyen értelemben nem félek attól, hogy most nekünk választ kell adnunk. Nem kell választ adnunk, de mindenki hordozza magában azt a tendenciát, amivel úgy érzi, hogy majd megszületik a nagy válaszadó. F. L. - Egyetlen dologban egészíteném ki, tulajdonképpen csak továbblépve az ő mondatát, hogy azok adják meg, akik involválják a választ mindenkitől. Azok a kérdések lesznek megválaszolva, amelyeket az aki föltette, megválaszolja. Az összes többi kérdés az smafu. Olyan válaszok nincsenek, amik rajtunk kívül vannak, de a művészet igenis involválhat választ. Sz. B. — A közönség felé is az lenne a kívánalom, hogy a felismerés folyamata ne legyen áthatolhatatlan akadály az érthetőség felé vezető úton. A felismerés nem egyenlő azzal, hogy egy képet újra és újra látunk. Sokkal inkább, ha egy ismert képben felismerjük „a” képet. Ha magunkévá tesszük a hegeli gondolatot, mégpedig, hogy a felismerés magában foglalja az ismert felejtését. Ezzel egyidejűleg rálépünk a megismerés útjára, aminek végén elérkezünk a felismerés ideális állapotához. A művészet magában foglalja azt a készséget, hogy a nézőt beavassa a felismerés boldogságot is sugárzó állapotába. A felismerés az érthetetlen ellentéte. F. L. — De azért nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a modern művészet ide is beépített egy csapdát, tehát elég, hogyha Beuys -ra hivatkozom: a „mindenki művész” című baromságra. Már bocsánat, de nem tudom másként minősíteni. Minősíthetném mondjuk aljasságnak, de ez nem lenne szép a Beuys-szal szemben. Azok, akik ezt visszaböfógik és szajkózzák ezt a sületlen hülyeséget, hogy mindenki művész, azok pontosan tudják, hogy ezzel éppen azt a megértési folyamatot akarják kikapcsolni és helyettesíteni egy 916
