Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Méhes Károly: Tényleg öreg vagyok?
MÉHES KÁROLY Tényleg öreg vagyok? Ha a kabátod tönkre megy, a cipőd elvásik, megtöredezik, zsíros lesz a retikülöd, ha sokszor nehéz szívvel is, de veszel újat. Elmész a boltba, válogatsz, tetszik/nem tetszik-et játszol, ám bárhogyan is döntesz, ha fizettél, egy új és kedvedre való tárgy birtokosa leszel, amit megint sokáig használhatsz. És mernéd-e tagadni: örülsz neki. 0, a testtel semmit nem lehet tenni. Saját tested, amire azt mondod évtizedeken át, hogy te vagy, ha bemutatkozol, ez a test mutatkozik be, nyújtja oda kezét, és a test szája mond ki egy nevet (s hozzá kissé nevet...), nem cserélhető le soha semmire. Kit, ki a fenét tegezek itt, mikor rólam van szó, én vagyok az, én voltam (mint Szép Ernő, de mennyire nem szép dolog ez!). Néha megborzongok. Kicsi koromban évekig egy szobában kellett aludjak Nagymamával. Tanúja voltam öreges életének, nyavalyáinak, elviseltem hák- lijait. Hallottam, milyen akaratlagos és öntudatlan zajokkal jár öregnek lenni, tudtam, mit jelent számára az álom, és az ébrenlét. A földfekete sötétben is a bőrömön éreztem, nyitva-e a szeme a szomszéd ágyon. Tudtam, miképp kacskaringóznak a bütykös lábujjai, miképp hevernek sovány, pöttyös lábai a paplan alatt. Nemcsak az arcát és a kezét ismertem, hanem hetven éven át használt testét, elnyűtt, üres bőrzacskóra emlékeztető melleit, a hasát, a fenekét, szőrtelen vénuszdombját. Semmin nem csodálkoztam. Első tapasztalatként annyit állapíthattam meg, lám, ilyen egy Nagymama. A Nagymama örök jelenség, mindig is volt és lesz is. Sose mernék odaállni hétéves unokám elé. Mit mondjak neki: nem így volt ez mindig? Elhinné bizonyára, de mit segít ez rajtam? Riogassam azzal, hogy kis gyöngyöm, csupán ötven év, elrepül, mint a pillanat, hiába oly sok pillanat, és itt állsz majd te is. Saját tested nem mered megérenteni sokszor. Meg-megrémülsz, hogy ki ez? Mert én megrémülök. Igen: ki, ki ez, akivé lettem? Hiszen minden, amit érzek, amit szeretek az életben, úgy hiszem, nem változott húsz éves korom óta. A régi varázslók által még nem biokémiának nevezett folyamatok ma is dolgoznak a sejtjeimben. És miközben percről percre afelé halad minden, hogy egyszer ez a test, ez a tömeg nem lesz majd, a szerelem, a vágyódás, a tűz továbbra is ott bújkál e romos, bontásra ítélt sejtfalak között. Ha ott állok a tükör előtt, és megfogom a mellemet, megcsípem a bőrt a hasamon, két ujjal átfogom a karomat, látom, hogy nincs itt semmi csalódás: én vagyok, az én testem lett azzá, amivé. Ismét megtörtént, ami oly hihetetlen 878
