Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Méhes Károly: Tényleg öreg vagyok?
az életben, hogy a szép és a jó képes átváltoztatni csúnyává és rosszá. Nem vagyok kivétel, hiába hiszem, hogy igen, csak mert a lelkem, meg a szívem... A szívemet nem láthatom. Lehet, hogy szörnyű csalódást okozna: szürke és ráncos az is, rossz vért pumpálgató vacak húscafat. Hetvennégy éves vagyok. Egy varjú vagy egy teknó'sbéka tinédzser ebben a korban. Nekem azért is hálát kellene adnom, hogy a statisztika által számomra kijelölt átlagéletkort máris bó'ven túlhaladtam. Lehet, ez már nem is élet, hanem a jelek szerint büntetés, tanúja lenni az elsorvadásnak, peni- tencia a szép és boldog időszakban elkövetett „bűnökért”, tudniillik, hogy szép és boldog merészeltem lenni... Bálint négy éve hagyott itt örökre. Nem tudtuk egymásról, hogy megöregedtünk volna. Szerelemmel tudtuk szeretni egymást több mint negyven évvel a megismerkedésünk után. Nem tudtuk, hogy a másiknak csúnya lenne a teste. Mindig is azt mondogatta, Klarisz, bolondulok a térdedért. Szerinte nincs még egy ilyen térd a földön, mint az enyém. Ma is elhiszem. A térdem, talán a térdem még igen... Kicsit tett-vett a kertben, aztán olvasott a verandán. Olvasta a legújabb szerzőket is. Ha valamire azt mondta, mehet, akkor elolvastam én is. Aznap reggel nem kelt fel megcsinálni a gyenge kis kávénkat, amit a konyhaasztalnál kortyolgattunk el, két marokra fogva a bögrét. Az orvos nagyon kedves volt, azt mondta, Bálint olyan szépet álmodott, hogy belehalt. Akkor valahogy örültem ennek, ám azóta sokszor töröm a fejemet, mi lehet az a szépség, ami halált okoz? Az elmúlt négy év alatt semmi sem történt e sok mihaszna töprengésen kívül. írni is azért kezdtem el, mert beszélnem nincs kivel. Ugyan ez is hasonlatos a magamban motyogáshoz, de az mégiscsak elszáll pornak a bútorok szélire, ez pedig megmarad. Megmarad olyannak, amilyennek megszületik: se szebb, se csúnyább nem lesz soha, bármikor újraolvashatom, olyan. Reggel bevásárolok. A múltkor összeszámoltam, hány szó esik részemről, míg megjárom a boltot. Köszönésekkel együtt kereken hatvan szó. Egy napra, írok, így gyártom a szavakat. Illetve (szégyellem bevallani, de) így élek. A lányom kétszer hív fel egy héten. Nagyon kedves. Franciskával is beszélek. Elmeséli, mit rajzolt az iskolában. A vöm általuk csókoltat. Jön az ücsörgés, behúzódni a verandáról, a sötétedés, az este. És minden nap az éjszaka. Édes Istenem, hiszen ez az egész olyan, mintha egy végeláthatatlan panaszáradatot zúdítanék szegény papírra! Hát tényleg megbolondultam volna? Miket zagyválok itt össze?! Nem, az eddigiekből egy árva szó sem igaz. Olyan boldog vagyok, és főképp azért, mert tudom, ez a boldogság soha nem ér véget. Hallom, hallom... Néha valaki fuvolázik nekem. 879
