Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Benke László: Veszteség
Most a kutya se kérdezte a kapuban, kit keres, mit akar itt. Rosszat sejtett. Nem volt a töltés mögött meghúzódó gyár portásfülkéjében egy lélek sem. Megállt egy sóhajtásra a bejáratnál, a gyárudvarra vezető lépcsők fölött, a vaskorlátokkal körülvett dobogószerű placcon. Olyan ez, mint a bokszolok ringje. Bíró nincs. Nem jelzi, ki a győztes és ki a vesztes, de kétsége sem volt felőle, hogy a munkásokat Angyalföldön is olyan könyörtelenül kiütötték, ahogy Csepelen. Járt már itt két éve, éppen harminchárom év távoliét után, kilencvenkettő decemberében, akkor is munkanélküliként, miután atyai barátját eltemették, s aztán a temetéssel csaknem egy időben lezajlott a válópere is. Elvált, akkor aztán az egész élet kilátástalan lett. Annyi idő után akkor is azzal a kicsit romantikus elhatározással jött, hogy visszatér első munkahelyére, megpróbál mindent újrakezdeni. Nem találta régi munkatársait, bement hát az igazgatóhoz. Az idős, nyugdíjazás előtt álló igazgató azt mondta neki, a MÁV vezérigazgatósága tervbe vette a gyár felszámolását, amíg nem döntik el a sorsukat, új embert nem vehetnek fel. Bár szükség lenne szakemberre, sok a kihasználatlan gép, megrendelés is van bőségesen, de nem itt, hanem odafönn döntenek a gyár sorsáról. A felszámolás hírére a dolgozók összefogtak, a megszüntetési szándék ellen tiltakozó levelet írtak a vezérigazgatóságnak, s mert élni és dolgozni akarnak, többen összeadták saját pénzüket, hogyha minden kötél szakad, privatizálással mentsék, ami menthető. Van olyan elképzelés, mely szerint a gyár egy részét kevesebb emberrel Kőbányára telepítik, de a részleges megszüntetés is hatalmas rombolással jár, rengeteg pénzbe kerül, a munkások többségét úgy is el kell küldeni. Elveszetten, kilátástalanul álldogált még kicsit az üres portásfülke előtt. Tisztán emlékezett rá, itt volt valaha a bélyegzőóra és a viharvert tábla, mint egy szárnyas oltár, melynek fakkjaiban úgy sorakoztak a számmal és névvel ellátott kártyák, vagyis a munkalapok, mint az utcai árus ócska képeslapjai. Megelevenedett előtte a múlt. Látta, ahogy a vonatról libasorban jönnek az emberek Rákosrendező felől, ő is ott siet köztük tizenhat évesen, reménykedve. Munkalapját bele teszi a bélyegzőóra nyílásába, csenget, rábélyegzi a lapra az érkezés óráját és percét. A bérelszámoló irodaszagú lányaira gondolt, arra a folyton mosolygó lányra, akinek sohasem merte megkérdezni a nevét, pedig mennyire szeretett volna kimenni vele a Fáy utcába vagy a ligetbe. O adta össze a munkában eltöltött órákat és a perceket, megszorozta az alapórabérrel, ő számolta ki a keresetét. Ötvenkilencben Védás 4 forint 50 fülért keresett óránként, havonta körülbelül 200 órát dolgozott. Mint akkor, belépéskor, első útja a néptelen udvaron keresztül a kovácsműhelybe vezetett. Dobogó szívvel lépkedett a szürke macskaköveken, régi jó ismerőseként köszöntötte a hatalmas, zord és méltóságos lemezvágó ollót, mely most meg se moccant. Vele átellenben a gépműhely lengő ajtaját egyelőre csak gondolatban lökte be a vállával, ugyanazzal a mozdulattal, ami valamikor lassan- lassan otthonossá tette ittlétét. Hidegen, micsoda baromi erővel vágta ez az olló a hatalmas vastáblákat! És itt van mellette, itt fordul el az egész gyárudvart behálózó kicsi sínpár, látja magát, érzi azt a tizenhat éves legényt, aki az udvaron keresztül hol ebbe, hol abba a műhelybe segédmunkásként tolja a lemezekkel megrakott csülét. A fürdőnél jobbra fordult. Megvillant előtte a vízsugár, úgy vélte, hangokat hall a zuhanyozóból: gőzölgő, meztelen testekre vastag sugárban ömlik a víz. 619
