Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Benke László: Veszteség
Érthetetlen ez a hideg, érthetetlen, hogy a zuhanyrózsákat már megint ellopták, nem érti, mi az istent csinálnak annyi zuhanyrózsával. A síneken át a kovácsműhely felé vitt az útja. Fázva húzta össze magán a kabátját, odaűzte a belső erő, ahol ötvenkilenc januárjában Felföldi várta. Milyen jó meleg volt az a kormos, füstös kovácsműhely! Olyan otthonosan izzott a parázs, mint anyja kiskonyhájának kemencéjében. Szétdobált vasakon, betontörmeléken lépkedett át, észre sem vette, nem akarta, hogy eljusson tudatáig a borzalmas pusztulás. Fájt az egyedüllét, most mégis jól esett neki, hogy egyedül van, nem kell belenézni senki emberfia arcába. De ne is zavarja most egy lélek sem! Hiszen mit mondana Miskának, Sanyinak vagy Pistának: mit keres itt? A kovácsműhely hatalmas vasajtaja valamikor Rákosrendezó' felé nézett. Arra néz az most is, gondolta, s ahogy megállt a tárva-nyitva levő' ajtóban, barátságos meleg helyett a halál hidege ásított rá az elhagyott műhely szürke, kiégett belsejéből. Szorongva álldogált, nem mert beljebb lépni, de nem úgy szorongott, mint valamikor, abban a fiatal és kíváncsi várakozásban, a megérkezés pillanatában. Inkább vádat és bűntudatot érzett, s azt a szót forgatta a nyelvén, amit nem tudott kimondani: Árulás! De hát kinek mondja ezt? Nincs itt senki. Álldogált a hatalmas és üres ajtóban, nem mert visszalépni sem, s az jutott eszébe, ami akkor: ezen egy 424-es mozdony is beférne. Látta, megmozdul a műhely belseje, Felföldi jön feléje pocakján domborodó, kék, olajfoltos köpenyében.- Ez az a gyerek, Kocsi úr - mondta a hallgatag arcú, folyton töprengő Kocsi úrnak. Ez a megszólítás kicsit mellbevágta. Furcsa volt és mégis barátságos, talán azért, mert Kocsi úr prémes, meleg bundában járt. A kovácsműhely vezetője télen folyton bundában szaladgált műhelyről műhelyre. Akkor hó lepte az egész udvart, csengett az üllő, forgolódtak az emberek, fekete volt a koromtól mindegyik, de olyan piros volt az arcuk, mint az alma, dolgoztak szakadatlan. Sosem felejti el: hárman szították a lángokat egymás mögött, de csak az elsőre tudott figyelni. Bementek Kocsi úr irodájába, felléptek a lépcsőn, zöld volt az ajtó, de ő az üvegen át is a kovácsokat bámulta. Azt, amelyik itt a kihűlt monstrum mellett, hosszúszárú fogóval szorította a formában izzó vasat. Kiemelte a kemencében megállás nélkül izzó kokszrakásból, rálépett lábával a féléje tornyosuló kalapács pedáljára, a kalapács nagy lélegzetet véve fölemelkedett és villámgyorsan ütött a formára. A következő mozdulattal már röpült is az ollóba szorított formából a síncsavar a többi közé. Most egy hang sincs. Nehéz, a kamasz számára csodálni való munkát végeztek a kovácsok ebben a fájdalmasan kihalt és kihűlt műhelyben. Kovács nem lesz belőlem, gondolta kényszeredett mosollyal Védás, s az jutott eszébe, hogyne döbbent volna meg frissen érkezett kölyökként. Amint kijöttek az irodából, Kocsi úr rámutatott a gombos villára, s azt mondta, előbb öltözz át, sógorod megmutatja az öltözőt, kapsz szekrényt, s ha elintéztétek a felvételit, ragadd meg a villát, egyelőre ez lesz a dolgod, rakd a síncsavarokat ebbe a talicskába és told ki oda a határba. A műhely ajtajától alig egy dobásnyira három hatalmas síncsavar-hegy emelkedett. 620
