Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Benke László: Veszteség

erdészetében dolgozott az osztálytársaival, a vele egykorú lányokkal és fiúkkal havonta kétszáz forintért kapálta a kiirtott erdő homokjába telepített csemetéket. Égette bőrét a tűző nap, az izzadtság és a por, délidőben árnyékos fák alatt heverészett simogatta a lányokat, melyik hogy engedte, lehetőleg a legédesebb helyen. És mégis, valahányszor meghallotta azt a Budapestre hívogató slágert, egyre biztosabban érezte: el kell menni, ő sem marad a falujában, nem lesz belőle gulyás, sem földet túró paraszt. A zaboskerti és a szentkirályi réteken terelgette Hímest és Zsömlét éppen eleget, kinőtt már a tehénpásztorkodásból, úgy megunta a Toldi olvasgatását és a széna forgatását is, ahogy az égen a bárányfelhőket.

Még azon a nyáron ezután két hétre elment postásnak. Nyakába akasztotta a nagy bőrtáskát, s mint a szél, biciklin hordta a leveleket. Taposta a pedált Miklóspusztára, Sörnyepusztára, Koroknyára, a falujával szomszédos Nadalosba, s mert némelyik levélnek nem találta a címzettjét, útszéli bokroknak adta a leveleket. Hogy is tetszett volna a postáskodás, ha folyton kérdezgetni kellett hol ezt hol azt, akivel a haldokló pusztákon és falvakban találkozott, mondja meg néni, ez meg ez hol lakik. Arrafelé, az elvadult, bokrokkal benőtt utakon ember már akkor is csak elvétve járt, hiába menekült meg az erdőben rejtőzködő falu a törökök elől, hiába őrizte meg nyelvében anyja az árpádkori szót: közű akaratú, közű akaratú... Akulákok, a parasztok üldözése és a faluközpontosítás minden addigi háborúnál pusztítóbb lett: Koroknyát hamarosan eltörölték a föld színéről. A nyolc osztály elvégzése után mindössze egy évig tartotta magát adott szavához. Azt ígérte szerető és igen sokat dolgozó anyjának és apjának, akik a széltől is óvták aranyszép gyerekeiket, hogy ő „dógzós” ember lesz, nem olyan, amilyen a bátyja, a tanult ember. Ötvenhat szeptemberében ő elment Pestre, egyetemre, hát csak hadd menjen, a kisebbik itthon marad, majd ő segít a szüleinek, hogy öreg napjaikra könnyebb legyen az életük. De ahogy Pesten kitört a forradalom, úgy jött haza az ő okos, végig kitűnő tanuló testvére toronyiránt, a szentkirályi kukoricáson keresztül, ahol a szüleivel éppen törte a sárga csöveket, mint Petőfi. De hála Istennek ő nem hagyta ott az életet. Csak azt a szép új drapp kombi kabátját, amit anyja vett drága pénzen, azt hagyta ott a Ménesi úti kollégiumban.- Sietni kellett, jöttek az oroszok, arra sem volt idő, hogy magamra kapjam.- Apja - mondta anyja. - Bevisszük a kukoricát, te pedig fogod magad, felöltözöl szépen, s holnap reggel elmész Pestre a kabátért. Sokba került, nem hagyhatjuk elveszni.

Jóska hiába mondta, oda most nem mehet, hiába mutatta a röpcédulát, s rajta a verset: Piros a vér a pesti utcán, munkások-ifjak vére ez, piros a vér a pesti után, belügyminiszter, kit lövetsz?

Úgy lett, ahogy anyja parancsolta.

Ki gondolta volna, hogy az 1959-ben Pestre, előbb Angyalföldre, majd 1962-ben Csepelre került Védás a Csepel újság szerkesztőségében nem hisz a szemének: valóban ez az a költő, akinek a versét szívdobogva olvasta Vrácsi- kon, anyja kiskonyhájában? Költő? Olyan nagy szó volt ez a szemérmes kamasznak, mint az Isten. Otthon azt tanulta: Isten nevét hiába ne vegyed! Hogyan lehetne hát igaz, hogy vele szemben, a szerkesztőségi asztal túlsó oldalán az a harminc-harminchárom éves, lobogó hajú, szigorú arcélű, barát615