Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Benke László: Veszteség

ságos szavú férfi - élő-eleven költő? Vagyis olyasmi (halhatatlan), amilyen Arany János, akinek Toldiját a marhák legeltetése közben nem egyszer megcsodálta a zaboskerti réten. Két vagy három nap múlva apja megjött Pestről. Úgy mesélte, mint aki háborúban járt: esteledett, mikor a Móricz Zsig- mond körtérre ért, arra akart menni, amerre szeptemberben, amikor Jóskát elkísérte a kollégiumba, de arra nem mehetett. Itt-ott géppisztoly ropogott. Háztól házig, falhoz lapulva osont a lépcsősoron fel a Ménesi útra, a kabát megvan, kapcsolta ki a barna bőröndöt, itt van, hazahozta.

Ötvennyolc tavaszán, majd nyarán, ahogy Védás bátyja haza-hazalátoga- tott az egyetemről, a mindennel elégedetlen legénynek feltűnt, hogy az ő testvére rövid idő alatt milyen sokat változott: irigylésre méltó úr lett belőle. Büszke volt bátyjára, titokban mégis haragudott rá, irigyelte tőle a szemüvegét is. Az a csillogó kis lencse mennyivel okosabbá, különbbé tette! Megváltozott a beszéde, a hanghordozása, a külseje, olyan lett, mint akit kicseréltek. Jól állt rajta az öltönye, ragyogott a cipője, villogott a szemüvege, érthetetlen, sőt titokzatos volt minden mondata. Fitogtatta tudását, hogy ő mi mindent tanult, mennyi mindent tud, micsoda könyveket olvas! Érthetetlen szavakat kevert érthetetlen mondataiba, egyik tanárát leszólta, másikat dicsőítette, olyan bámulatos emberré vált, hogy öccse azt sem tudta, tegezheti-e a nála hét évvel idősebb testvérét. De nemcsak a csodálat vert fészket Védás kamasz leikébe, elburjánzott benne az irigység, a féltékenység, sőt a sértett önérzet is. Mert a bátyja úr lett, ő meg paraszt maradt. JEn paraszt'? én?" - dohogta a megsértett Toldi lelkében megragadt szavait, s rögtön kész volt a felelettel, vagyis azzal, hogy ez a Jóska nem is Jóska, hanem György, ,/i róka lelkű bátya”. Csakhogy ezt az istennek se merte volna a szemébe mondani. Apjától és anyjától megszokta, hogy az urakat nem szabad bántani, nem szabad azoknak megmondani az igazat, akkor se, ha elnökök, papok, vagy párttitkárok, de a hátuk mögött muszáj megvetni őket, nem eshet csorba a becsületen, ez mindig így volt és így is marad az idők végezetéig. Vigyázni kell ám, vigyázz magadra, fiam, az urak sohasem hoztak semmi jót a szegényekre, akkor is így van ez, ha az urak ugyanattól az anyától született tejtestvérek.

Pista tehát nem merte Jóska szemébe mondani, miért hasonlítja Toldi Györgyhöz, önmagát meg Toldi Miklóshoz. Titokban attól félt, hogy akkora pofont kap a bikaerős úrtól, amekkorát nem kapott tőle soha, pedig kapott az udvarban tőle éppen eleget. Ott csípte-rúgta őt az úr, ahol érte, arra viszont nem emlékezett, hiába henceg a róka lelkű, hogy hányszor, de hányszor megvédte őt a nagyobb falusi legények ellen, akik folyton a kisebbet akarták elagyabugyálni. Ötvennyolc nyarán, amikor Jóska megnősült, úgy érezte, a pökhendi úr viselkedése miatt nyomban testvérgyilkosságba keveredik. Bátyja beöltözött fehér ingébe és fekete ruhájába, fölvette csillogó-villogó szemüvegét, aztán akkora lakodalmat csaptak neki a szülői háznál meg a lányos háznál is a bolond szülők, hogy a sok-sok tortával dobálózni lehetett volna. Utcán végig fújták előttük a trottyosok {...utoljára drágám, azt kívánom én...), ő meg a hős Toldi szerepében alig várta, hogy csak menjen már Pestre a tányérnyaló, mehet akár a királyhoz, viheti a menyasszonyát, az összes rózsaszínbe öltözött koszorúslányt, ő itt marad, neki jó lesz a piros barackfa, vagy ha nem kapja meg azt sem, megy a cigánytónak. Bujdosik az Jren”, bujdosik a piádon”, lépked zsombékról zsombékra, s ha besüpped alatta akár616