Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 7-8. szám - Benke László: Veszteség

vitte a hulló virágszirmokat. Azt hitte, elmehet. Nem voltak még gyerekei és unokái, nem voltak még feleségei, nem voltak még csalódásai és csalásai, de volt már kamaszkora, hite, vágya és reménye, hát azt hitte, velük a világ végéig elmehet. Elhagyta piros barackfáját szülőháza fényes ajtaja eló'tt, vitte lobogó ingét, fel-felkeringó' vágyakozásában azt hitte, a világ végéig elmehet. Kereste gyárban, munkások között, Lőrincen, Kispesten, Angyalföldön, Csepelen, baráti szavakban, álmodozásokban és szégyenekben, szerelemben és költészetben, siratta Mária-siralomban, vérzó' utcákon végig, virágzón ó' űzte, várta, hívta. O volt a feltámadás és az élet, szerelem piros suhanása, az örök világosság, az ő szirmai voltak a szabadság lehullt vércseppjei, ő volt a forradalom, a nép végső'kétségbeesése és reménye, földje menyasszonya, szabadsága, boldogsága, hűsége, az örök virág gyümölcs eló'tt, eskü és gyó'zelem jelképe, két fölemelt ujj, 8 volt az érintés, első' szerelme és felesége, és 8 volt, aki megcsalta ó't, 8 volt a megcsalatott, a szánalom és mocsok, 8 a fájdalom, a felejthetetlen múlt, a visszafordult arc, szerelem lehullt virága, az elárult jóság, tisztaság és szépség. A vesztett rózsaszín. Ő lett az elvadult s széthullott részletek helyén a hiányzó egész, a gyönge ellenérv, a sajgó fájdalom, a végső gyöngeség, a beomlott múlt és jövő, a bomlás és szakadék mélyén magyarok sírja és csillaga, miatta árulták el magukat és a gyermekeiket is.

O lett a szennyezett forrás, a volt és nincs emléke, az ok és a cél, az út és az utazás, a muszáj és a minek, az örök megújulás és az örök halál, az utasok egykedvű arcán az öröm hiányzó szirma, a feneketlen mélység és magasság mérővesszője, a rongy szivárvány alatt összesereglett népek szégyenkező áhi- tata, a kenyér és a verejték, a verejték és a kenyér, a mosogató és a mosogatás, a részletek lehúzó örvénye, a tudás és nem tudás, az elhamvadt láng, hamu és por. Nem tudta, inkább csak sejtette, miért akarja lefújni róla a kormot és a füstszagot.

Mint az öldöklésre is jó kés pengéje a sötét úton, hazafelé fel-felvillant benne a földalattin az elnyűtt, fáradt utasok arcát nézegetve, hogy a vrácsi- kiak miért nevezték megvetni való szegényeknek a köszörűsöket, vagyis a kolompár cigányokat. Kamaszként nem tartotta egészen igazságosnak ezt a vélekedést, később pedig, amikor köszörűs lett a Kapagyárban, foglalkozása szerint a nevében, sőt a vérében hordta messziről hozott és lázító köszörűs mivoltát, azt gondolta, hogy a szegény, elmaradott falusiaknak sejtelmük sem lehetett róla, hogy belőle micsoda köszörűs lett, micsoda gépek alkatrészeit köszörüli fényesre és pontosra, hogy mekkora különbség van köszörűs és köszörűs között! Az kést, ollót köszörült, kiabált utcahosszat, szedjék csak gyorsan össze a népek az életlen szerszámokat, mert jön, s aztán majd ő élesre feni lábbal hajtott, ósdi köszörűkövén azokat a tompa szerszámokat, melyekkel a buta parasztjai nem tudnak rendesen enni és gyilkolni sem.

Majd aztán hamarosan, köszörűsként azt is tapasztalta, hogy azokban a hatalmas és hangos csarnokokban és műhelyekben, meg azokon kívül, egészen föl a legfelső hatalomig ez itt nem a munkások, nem a Vrácsikról boldognak képzelt köszörűsök hatalma, vagy demokráciája, hanem a bosszúállóké. Nem a lehajtott fejeké, nem az akármilyen pontos alkatrészeké, nem a beszélő szerszámoké, kik csak munkára és kizsarolásra jók, meg arra, hogy hivatkozási alap legyenek. Hogy a munkások boldog jövőjéről nekik, a dolgos népnek hazudozzanak, s hazudozásaikkal is az elnyomók hatalmát erősítsék.

612