Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Benke László: Veszteség
Hazudik boldog-boldogtalan, állapította meg, s hazudozott ő is, mert félt, hogy ha igazat mond, ha egyáltalán megtudja és kimondja az igazságot, baja eshet. De hát mi történhet akkor? Kinek kell a köszörűgép kurblija? Nyomta hát a pedált, s folyton azon rágódott, hogy a munka mégsem olyan nagy érték, nem tolonganak érte a tintanyalók, akik akármilyen kicsi főnökök, mégis nagyobb a becsületük, mint amekkora az övé és a hozzá hasonlóké, habár ők is ugyanazon a függőségi láncon vergődnek, melynek a vége mindig azokon feszül és csattan, akik a lánc végén vannak. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy vagy a lánc felső végén lévők kutyák, vagy az első végén levők ebek, vagy azok mindannyian, beleértve önmagát is, hiszen mindenki csak ugat, a karaván meg halad, bele a szakadékba. Logikus eszével a szegény köszörűs azt is elgondolta, ha ez igaz, akkor a hatalom és a népe nemcsak hazug, nem forradalmi, mint amilyennek mondják, hanem ellenforradalmi. De arra aztán sehogyan sem tudott válaszolni, hogy akkor mit keres ő az ellenforradalmárok között, egyáltalán mihez kezdjen ezekkel a fogalmakkal, amikor úgy kell nyomni a kurblit normában, szakadásig, hogy mától holnapig megélhessen valahogyan, mint akinek csöpp esze sincs. De ott, a vasforgácsillattól és olajszagtól átitatott műhelyben mégis még sokáig látta: vigaszként hajol féléje a piros barackfa. Nem tarthatta magát forradalmárnak, hiszen a forradalomnak vége, leverték, mégis szívesebben lett volna forradalmár, csakhogy nem tudta, azt meg hogyan kell csinálni egyedül. Hiszen olyannak, amilyennek ő, legföljebb ócska, görbe, nevetségesen satnya, alumínium nyelű kalapácsa van, s az is csak arra jó, hogy a tokmányba fogott, legtöbbször eszeveszetten táncoló, „ütő” munkadarabot üsse, annyira tengelyközépre verje, hogy megköszörülése után ne legyen foltos, mint egy koldus, vagyis - szaknyelven szólva - kiadja, ne legyen selejt, mert ha az lesz, megbüntetik, levonják béréből a selejtkárt, s aztán mehet az utcára forradalmárkodni. Tett is a forradalmárkodásra egy-két elkésett kísérletet, mikor be-bement a belvárosba és meg-megállt a fényes kirakatok előtt. Tapogatta zsebében a pénzét és az öklét, úgy érezte, be kellene verni a kirakatokat, de nem tette meg ezt sem, mert félt, hogy véres lesz az ökle s elviszi a rendőr. Abban sem volt biztos, hogy egy-két ökölcsapástól lejjebb vihetné-e a köszörűsök számára elérhetetlen árakat. Tétovázott hát a drága kirakatok előtt, küszködött szegény feje a forradalommal és az ellenforradalommal, a „szocializmussal” és a szocializmussal, a töprengő és cselekvő embert már-már hamletti kétségek gyötörték, rágta az öklét, szorongatta zsebében a külvárosi kődarabot, mégsem kapott választ kérdéseire. Hogyha ez a sok szép fényes áru a „mienk”, akkor miért nem az „enyém”? Addig-addig nézegette a forradalom elérhetetlen árát, az igazán forradalmi árakat, mígnem a tudata és a sorsa végképp kettéhasadt, mígnem mind a forradalom, mind az ellenforradalom és minden egyéb dilemma értelme megváltozott, ismét megbukott a szocializmus és újra beköszöntött a kapitalizmus, a korábbiaknál is fényesebb árukkal és magasabb árakkal. Hányszor elképzelte magát szegény Védás, mint látogatót! Amint a szocializmus korszakában üres zsebbel, piros barackfaként, saját sziromesőjében bandukol haza a belvárosból a külvárosba, végig a Vörös Hadsereg útján, azon az úton, melyen bejöttek és kimentek az oroszok, csak ontottak közben egy 613
