Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 7-8. szám - Benke László: Veszteség
melyik zsombék, megsimogatja azokat a szerencsétlenül agyontaposott farkaskölyköket, aztán ha jő az anyafarkas szörnyű ordítással, úgy kiszorítja belőle a lelket és úgy szétveri vele az apafarkast, mint annak a rendje. Hajnalban majd idehozza mindkét dögöt a küszöbre, a róka lelkű ablaka alá, elbúcsúzik szegény anyjától, aztán megy, neki a világnak, amerre lát. Nem telt el fél év, tulajdonképpen úgy lett, ahogy titokban elgondolta. Megszegte adott szavát, nem tágított, azt mondta anyjának és apjának, mégsem lesz „dógzós” ember ő sem, megy Pestre, úr lesz belőle is, nem lesz a földnek bolondja, nem lesz paraszt az istennek sem, nem kell neki a ház, nem kell Vrácsik, fulladjon meg az egész porfészek. Hiába sírt, hiába rimánkodott az édesanyja:- Fiam, ne menj el! Mi lesz belőled? Te nem tanultál! S még neki állt följebb!- Nem tanultam? Tanulhattam volna? Ti sem akartátok, hogy tanuljak! Ti is elhittétek, hogy én „dógzós” ember leszek! Faiskolába járattatok, a bátyám meg csak hadd tanuljon! Azt akarjátok, hogy olyan legyek, amilyenek ti vagyok? Dolgoztok hajnaltól vakulásig, rogyásig a mezőn, éjjel meg sütsz - főzöl, készíted a csomagokat Pestre, sóhajtozol, hogy az a szegény bátyám nehogy éhen haljon. Sütöd a süteményeket, megvonod szátoktól a falatot, apámnak jó a széle is, igaz? Mire mentek? Semmire. Hát nem, holnap reggel elmegyek, nem maradok, itt nem lesz belőlem semmi. Azt ki se merte mondani, hogy ő Toldi lesz, vagy költő. Másnap reggel valóban útra kelt.- Fiam, jó légy! Sírva ölelte magához édesanyja a faluvégi buszmegállóban. De lássuk csak: mi lett Védásból Pesten? Albérlő a bátyja felesége házában. S az első hetekben - nehogy túl gyorsan elszakadjon a falusi élettől! - lóápoló egy kispesti pék istállójában. Nem volt nehéz dolga, nem kellett hozzá egyetemi, sem középiskolai végzettség. Este nyolctól reggel ötig szalmával és rongyokkal bélelt kosárból, piros villanyégő homályos fényinél leste a lovak farát. Micsoda fényes jövendő! Az volt a dolga, hogyha rondít a kedves állat, rögtön vegye el alóla a szart, nehogy bármelyik belefeküdjön. Öt ló dobrokolt, nyerített, horkangatott az éjszakai istállóban. Többé-kevésbé ismerős volt a munka, láthatta apját: olyan szakszerű mozdulatokkal forgatta kezében a vasvillát, emelte el a marhák alól a ganyét, amilyen hozzáértő mozdulatokkal anyja forgatta a palacsintasütőt. Hímes meg Zsömle mindig olyan volt otthon, mint a patyolat. Kenyéradó gazdája, az öreg Komori megmutatta neki, hogy a szarral csak kevés szalmát szabad elvenni, ne menjen veszendőbe egy szál sem, itt nem úgy van, mint falun, itt drága a szalma! A lóápolás ennél alig kívánt több tudományt. Megértette, azért kell tisztán tartani a lovakat, mert nem mehetnek ki a városba kora hajnalban büdösen, nem húzhatják piszkosan a speditőr kocsin a kenyeret, s ezért éjszaka legalább kétszer meg kell vakarni és meg kell kefélni őket. S mutatta az öreg az ovális alakú lókefét, meg azt is, hogy milyen méltóságos, szakszerű mozdulatokkal lehet kifényesíteni a szőrüket. Hajnali négykor megjöttek a kocsisok, kivezették s befogták a lovakat, neki ezután már csak az volt a kötelessége, hogy kitakarítsa az istállót, s a 617
