Életünk, 1997 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 11-12. szám - Millecentenáriumi mellékletünk - Nagy Attila Kristóf: Mint az élő gyapjú...
tartalék’im végképpen kilőttem; / Lassankint ledőlök - alkalmasint végem.” Ezt akár Zrínyi, Listius Gyöngyösi is írhatta volna, ha nem állna ott egyetlen szó, amely abszurddá teszi a versmondatot. Az alkalmasint jóval modernebb nyelvi rétegből került ide, és komikus módon relativizálja mindazt, amit a szerző mondani akar. Alkalmasint végem: olyan ez, mintha az ember csak ritkán halna meg, vagy ha egy lány néha lenne szűz. Ez a tétovaság, játék a pusztulással ott kísért valamennyi Térey-versben. Licitáljunk rá valós szenvedéseinkre, s így azok viszonylagosakká válnak, valótlanokká lesznek! Talán ennek a programnak a jegyében írja le Térey ezt a mondatot: Jdincs szebb, mint mikor a balesetek véletlen nászából megszületik a katasztrófa.” A bajt félelemmel siettető magatartás ez, mely minden pillanatban a legrosszabbtól tart, s az be is következik. Több Térey-alterego is felbukkan a kötetben. Kettő igazán jellegzetes: a társasági élet csillogásába léő, nagyreményű katonatiszt, és a tácparkett szélén magányosan ácsorgó, élhetetlen balek. Valamennyiünkben ott élnek ezek az archetípusok, de Térej meg tudja ragadni, sajátos lényekké tudja stilizálni ezeket az imágókat. ,/íbrándom a közlekedésben való biztonságos részvétel” - mondja a balek; „ Jelen vagyok háztartásaitokban, / háztáji démon, konyháitokban lebzselek, / citáltok és gyakorta emlegettek: / idegenben szereztem nagy nevet.” - veti oda foghegyről a fiatal hadnagy. És mind a két hang hiteles. Nem a stílus az, ami elsődlegesen a szimbolisták rokonává avatja Téreyt, hanem az attitűd: szorongás, kivetettség, magány egyfelől, dacos céltudatosság, kiválasztottságtudat másfelől. Stílusát és költői talentumát gyakran és sokfelé dicsérik; joggal. De mél- tatói rendszerint ködös elméletekre hivatkoznak, pedig jó volna még időben leszögezni: Térey költészete mindenek előtt és mindenek felett azért jelentős, mert élet lüktet, mert szenvedés borzong mögötte. Megéltsége - és nem képzelt konstrukciók - jogán hiteles. Térey nagy mestere annak, hogy a legjobb pillanatban csapjon le saját érzelmeire. Csak annyira hagyja a sérelmeket eltávolodni, hogy azok még fájjanak, de már tárgyilagosan, öniróniával tudjon beszélni róluk. Ez a legszembeszökőbb az első ciklusban, amelyben önkínzó pontossággal eleveníti fel a halálba dezertált anya és az őrületbe emigrált apa emlékét. Appendix A kötethez - rendhagyó módon záradék kapcsolódik. Két verse a Rhytmican American Poetry (RAP) modorában. Térey tudja, hogy ezek a rigmusok nem mérhetők a költészet hagyományos mércéjével, még sem akarja, hogy az olvasó kimaradjon a rímek görögtűzéből. Jó is így, talán feloldódnak e különös zárlat révén a görögtűzéből. Jó is így, talán feloldódnak e különös zárlat révén a kötet nyomán keletkező szorongások. Ilyen rímek sziporkáznak itt: képernyő - Szép Ernő; példának okáért - példátlan okáudék; sólet - hullamosó lett; „A bőrkabátos szudétanémet / betelepül a kupédba végleg.”; szaporodni - szamorodni. Végezetül szerzőnk elveri a port a kortárs irodalmon fagyöngy gyanánt élősködő interpretátorokon is. Éppen itt az ideje! Olybá tűnik, már magam is túl sokáig interpretálom ezt az egészen kiváló kötetet. Esdve kérem tehát, nyájas olvasó, ne ezt olvassa, hanem a könyvet! Sokkal jobban jár, becsszó. 1347
