Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 10. szám - Gróh Gáspár: Péntek Imre: Kényszer és képzetek
átalakulás, ami mára szinte érthetetlenné, de legalábbis magyarázandóvá tesz bizonyos magatartásformákat. A történetnek megvan a maga alkotáslélektani automatizmusa is. Ha egyszer az adott társadalmi közérzet elviselhetetlen, ha nincs esélye annak, hogy valaki vígan kimaradjon a korból, akkor ezek az elemi máskülönben nyilvánvalóan nem költői gondok határozzák meg gondolkodását, kötik le érzékenységét, vonják uralmuk alá költészetét. Péntek Imre költői világával pontosan ez történt: s ahogy ez oly gyakran történik, a pályakezdés költői modelljéből karakter, költői szerep lett, amiből kibújni nem lehet. Mindez, megannyi változatban, alighanem éppen kilenc esetben: a Kilencek esetében nyomon követhető, s - bármennyire fájó is kimondani - valószínűleg ez az oka annak, hogy végül nem tudták igazán meggyőző erővel megvalósítani azt, amit pályakezdésük ígért. Bármilyen súlyosan hangzik mindez, korántsem szabad azt hinni, hogy az eredmény kudarc, legalábbis költői értelemben nem az. Éppen együttes hatásukban (részben mint Kilencek, részben gyűjteményes köteteikben az egyes alkotók) jelzik, hogy valamit meg kell haladni, valami elfogadhatatlan, valami elviselhetetlen itt, ami megfojt vagy legalábbis meg akar fojtani mindent, ami nem ő maga. Erről szól az Elérhetetlen fold kiadástörténete, de erről a Kilencek legjava műveit teremtő Kovács István, Utassy József és lüss Benedek is. Péntek Imre verseiben két alapvető tendencia mutatkozik: az egyik a mindennapok valóságának vonulata, a másik az ennek groteszkségét a nyelvi játékkal fokozó-karikírozó, a köznapiságát az esetlegesség túlhangsúlyozásával meghaladó képletek sora. Az előzőekből talán kiviláglik: nem véletlen, hogy pályáján előrehaladva az utóbbi kerül túlsúlyba, ahogyan a - mindvégig meglévő, a hagyományos vers típusokra jobban emlékeztető tradicionális költő modellket idéző versek aránya is mind nagyobb lesz a későbbi ciklusok esetében. Az indulás híven tükrözi azt a kort, melyben ezek a versek születtek. Nemcsak az úgynevezett közéleti érzékenység és elkötelezettség elvárásainak való öntudatlan megfelelésben, már ami a témákat illeti, hanem azoknak a mikromegfigyeléseknek a rögzítésében is, melyekből egy mai játékfilm rendezője meglehetős pontosssággal rekonstruálhatná a hatvanas évek végének köznapi tér- és tárgyi világát. Huszonötös égők (noha még nincs energiaválság!), egyazon Éjféli pályaudvarra befutó muzeális és Diesel-mozdony, Terta- rádió és Csepel-kerékpár. A témák között Jasin, a szovjet csodakapus, a november 7-i plakátok, Vietnam. Mindez azonban korántsem a kor normáinak megfelelő azonosulással: keserű fintor ez, egy hazugságra épülő világ álarcának lerántására irányuló szándéktól áthatva, s közben nem kevés szégyenérzettel - a vállalkozás eleve visszavonása (mert pontosan tudott lehetetlensége) miatt. Adva van tehát egy pontosan látott, viszolyogtató realitás, amit semmiféle módon nem lehet megkerülni, és voltaképpen elviselni sem. De - ahogyan Hamvas Béla írja - "a humor az egyetlen sav, amely a realitást oldja". A humor azonban par excellence líraellenes, mondhatni a realitással együtt a lírát is fóloldja, vélhetően azért, mert éppen a líra az a műnem, ami a realitást amúgy a legközvetlenebbül fejezi ki. Péntek Imre számára ez két1013
