Életünk, 1996 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 10. szám - Gróh Gáspár: Péntek Imre: Kényszer és képzetek

ségkívül működő csapdahelyzet, olyannyira, hogy költészete egészében véve a csapdarendszer kikerülésére irányul.

S ezt a feladatot tisztességgel meg is oldja, vállalható kompromisszumokkal természetesen. Vagyis becsületesen szembenéz a kihívástalan korral, annak pszeudo-nekirugaszkodásaival, álszent propagandájával (noha ezzel elutasításai dacára mégiscsak hozzákapcsolódik), s megfogalmazza - s ez már szuverén líra - a saját, kényszerű és köznapi létezéstechnikájához való személyes viszonyát is. így aztán keveredik egy hetykén ironikus, s olykor még illúziótlanságából is kiábrándult szemlélet verseiben. Amit ehhez hozzátesz, az elsősorban annak jelzése, hogy minden rossz, hogy az életnek többről kell szólnia, s valójában többről is szól. Ezért, bármilyen sivár és jellegtelen az a világ, amiről beszámol, s aminek éppen ez a jellegtelenség a jelleg, rendre megcsillant valamit a végtelenből - ami nem a világban, hanem benne rejtőzik, s abból a szomjúságból, ami erre nyitja vágyait - ha reménykedni nincs is oka. A külső és belső világ között azonban nincs igazi kapcsolat, talán csak a versben kerülnek egymással kontaktusba, „az ember szeszélyből is lehet- erényes” - mondja Péntek Imre.

A lényeg végül is az, hogy az élet normális rendje fólborult, alapvetően hiányzik ebből a lepusztult külsejű és lelkületű világból minden ideál, minden, ami a létezést otthonossá tenné. És ne felejtsük el: amikor ez a versvilág kirajzolódik, az a diadalmas szocialista fejlődés aranykora, amelyhez nagy illúziókat szokás kapcsolni, amiben egy állítólagos nagy nemzedék nevelgette a maga megvalósulatlan álmait. Péntek Imre visszamenőlegesen is arra figyelmeztet, hogy ez nem feltétlenül volt így: ezeknek az álmoknak itt legfeljebb negatív lenyomatai bukkannak föl. Kelet-európai beat nemzedék? Csak ott- hontalanság: „mint a csavargók úgy éltem én / akkor is ha minden este otthon ültem”. Akalandozás szabadsága? Csak a fólöslegesség: „Fölösleges vagy, mint esőben locsolókocsi”. S ami ebből származik, a panasszal vegyülő pátosz: „saját erőmből váltam senkivé”, vagy ahogyan a futamodó balladája refrénje mondja „csak az ne legyél, aki vagy!” mert „nem lehetsz az, aki vagy!”

Mindebből azonban nem lesz program, még világnézet sem. Hosszú ideig valamiféle érzelmi újbaloldaliság, ami legalább annyira a kiszolgáltatottság érzéséből, tényleges társadalmi alulmaradottságból, mint az alulmaradtak iránti szolidaritásból származik. Ez a pozíció pedig már önmagában is nagyon közvetlen valóságélményeket jelent: mindenekelőtt csöppet sem irodalmias szegénységet ("megéltem naponta négy ötvenből"), s ami ebből természetesen adódik: a hangzatos propaganda-fordulatok drasztikus elutasítását: "A csak miénk nem lesz enyém /s nem közösség, hol kőkemény / érv úgy szól értem, hogy ellenem/ fordítja saját szellemem".

Péntek Imre költészete egészében egy ma rutinszerűen lesajnált műfajba tartozik: közéleti líra, aminek divatja-kényszere-funkciója abban a pillanatban múlt el, amikor a közéletiség parlamentáris formái gyakorolhatók lettek. Illetve: talán mégsem. Hiszen ezek a formák önmagukban korántsem jelentik, hogy valamennyi kérdés megoldódhat, hogy a parlamentarizmus mindazon közéleti és köznapi gondok megoldására alkalmas, amivel a hon polgárai szembenézni kényszerülnek. Ez pedig azt is jelenti, hogy a Péntek Imre-féle költészeti-versírói modell a jövőben is érvényes lehet, s a továbbiakban is bőségesen kaphat feladatokat. Nem jelenti viszont azt, hogy semmi sem vál1014