Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részlet)

18.

Ezerkilencszázhatvanöt december nyolcadikén, tizenhat óra tájban János padlós konyhájuk havasi gyopár mintás viaszosvászon terítővei letakart asztalánál ült Icával; ebédeltek. Tejfölös bablevest kanalaztak olcsó, dísztelen, éppen kisgyerekes családokhoz illő, mély porcelántányéijukból. Attila a napköziben, Zsolt, a bölcsődés, otthon tartózkodott. Attilát ötig „tartották”. Alig pár percnyi járásra volt a Gellért utca harmincegy szám alatti lakástól, ezért a szülők nem zavartatták magukat; dumáltak, „csépelték az üres szalmát”. Attilácskának karácsonyra új nagykabátot veszünk, mondta Ica „támadólag”, mintha a vásárlást János, „amilyen gaz”, ellenezné. Zsoltikának (Istenem, három nap múlva öt hónapos lesz a lelkem!), meg egy gyönyörű bebújós ruhácskát, olyan vattázott, meleg kezeslábast. Ha ízlik az úrnak, ha nem. Ha a fene fenét eszik is! Lázár Ilona kezdett „bemelegedni”. Amikor tányérját félretolva rágyújtott, már reszketett a keze. János (háttal az ablaknak) „bambán” mosolygott, ami egyaránt szólt annak a lehetetlenségnek, hogy végzett az Illés szekerénnel, valamint a repülő gulyának, amely váratlanul a kétemeletes háztömb, a „pártblokk” fölé kormányozódott, csomósodott. Ezúttal a Bányavidéki Fáklya főszerkesztő-helyettese, Freund Henrik, a Hászku volt vele megakadva. Meddő, szinte egészen visszafejlődött tőgyű, zsemleszínű tehénen fészke- lődött. Láthatólag szólni kívánt. Hol jobbját, hol balját dobta a magasba, Lu- tas Octavian tartományi propagandatitkár azonban egyelőre nem méltatta figyelemre. Romulusszal és Rémusszal csípicsókát játszott, no meg kellemesen őrlődött: lépjen-e külügyi pályára vagy ne lépjen? Zairéba akaiják küldeni, Mobutuhoz. Mama, nu má lása! (Anyám, ne hagyj el!) Ezért érdemes volt a szatmári Gyehennát, Digesztort, Tisztviselőtelepet, Lankát, Lókertet, Szentvért, Sárgamajort odahagyni! „Leszek én még miniszter!” Akkorra a miniszterek számára egyenruhát kellene csináltatni, valami csicsásat, fájintosat, színarany gombokkal, hogy a szatmárnémetiek, különösen, ha azok magyarok, csak szemlesütve járulhassanak eléje. Vakuljanak meg hazafias ragyogásától! Freund Henrik illegalista kommunista,hajdani fiákerhajtó segéd, a letűnt magyar tőkés-földesúri rendszer izraelita vallású megalázottja nem tehetett mást, irtózatosan felfortyant. Meddő tehenén vadul talpra pattant, és messzehangzóan csujjogatott: Én lenni itt Frajd, a Hászku, / éles fogas, mint a sásku. / Adjon pártom hatalom, - / Pusztait beabrakolom! / Megzabálom könyveivel, / szívvel, májjal, beleivel. / Berókázom Duna-delta, (vigye el a gonosz devla! Ebben a másodpercben bősz dörömbölés hallatszott, mint mikor fémtárgy kerül a cséplőgép dobjába, a repülő gulya oldalt dőlt, és idétlenül kilendült a Kereszthegy irányába. Nézd meg már, ki az az őrült, szólt Jánosra Ica. Ha valamelyik szomszéd kölyök, megtépem. János nem késlekedett, a bejárati ajtó kisablakát gyorsan kinyitotta, de nyomban hátra is hőkölt, mert egy ököl kérlelhetetlenül mellbe taszította, majd ujjakra bomlott, hogy a biztonsági zár gombját elcsavarhassa. Három idegen alak zúdult az előszobába. Táke, Jáke és Kádir, villant a János eszébe holmi agyonjátszott, humoros, román színdarab címe. Táke, aki az előbb öklét használta, Jánosnak feküdt és nyomta befelé a szobába. Harmincöt éves lehetett, alacsony, vézna, kopaszodó. Szőke haja már feje búbjáig takarodót fújt, ami némi intelligencia-kisugárzással járt együtt. Nem csoda, nem véletlen, hogy (hála Nicolae Ceauses783