Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Pusztai János: Önéletrajz (részlet)

cu korszerűsítési törekvéseinek), ő volt a behatoló titkosrendőr-csoport vezetője. Bal tenyerét a hátráló János mellére tapsztotta, jobb kezével pedig levél- boríték-táskájához szorítva előírásszerűén „felmutatta” igazolványát. Mögötte Icát maga elé véve, Jáke lépegetett. Lehetett volna a repülő gulya akármelyik máramarosi borzderes bikája is. Verőembernek látszott, csakúgy dagadoztak az izmai. Kesely fejszőrzete mélyen a homlokába volt nőve, akár a majmoknak. Romlott magyar szavakat eregetett magából. Utolsónak Kádir nyomult a szoba felé. 0 határozottan Svejkhez, a derék katonához hasonlított. Alacsonyan, gömbölydeden, gesztenyebarnán, mindent megértő nagybácsika-képpel követte társait. Kutyátlan kutyapecér, gondolta János. Megfeszült, hogy mindent figyeljen, agyába véssen, megőrizzen, elraktározzon, ugyanakkor rettegett: letartóztatják, elhurcoják, családjától véglegesen elszakítják. Sajnálta fiait, sajnálta Icát. Fiait elrománosítják, Icát megalázzák. „Vajon miről lehet szó?” Ne tárgyalj velük, szekusok!, kiáltott fel Ica. A nemrég begyújtott, de már jótékonyan sütős csempekályhához tapadt, bensőjét szélsőséges érzelmek járták át meg át; hol az anyatigrissé válás kényszere szorította, szorongatta egész valóját, hol magábaroskadt, hol János ellen fordult. Ez tűnt a legkönnyebbnek, a legveszélytelenebbnek, ezért Jánosra ripakodott: Kellett neked ez, úrfi? Most már megeheted, amit főztél. Az Isten fog rólad krétázni. Táke táskáját a nagy, feketére politúrozott, tükörsima, egyelőre karcolástalan, részletre vásárolt szobaasztalra dobta, azután belekotort, gépelt papírost húzott elő, meglobogtatta, a János orra alá dugta, nézze meg, ez a házkutatási parancs; törvényesen jöttek. János izgalmában egyetlen szót sem volt képes kisilabizálni. Mit keresnek?, kérdezte Tákétól elhaló hangon. Majd meglátjuk, pattogott Táke. Maga csak adja elő azt, amit nem lenne szabad a lakásban tartania. Ne tárgyalj velük, szekusok!, hangoskodott Ica a kályhánál. Jáke, a máramarosi borzderes bika, dörmögve emlékeztette felettesét, a tov. cápitánt (százados elv.), hogy a keresgéléshez két tanú szükségeltetik, két szomszéd. Na, kik legyenek azok? Táke katonásan intett a kocsijában alvó Zsoltika közelében „mulyáskodó”, a negyvenedik évét valószínűleg még el sem rúgó Ká- dimak: fogja a továrisát, (elvtársnőt), vagyis Icát és pucoljon a szomszédokhoz. A tanúskodás megtagadása államellenes cselekedet!, közölte a vele szemben álló, első lábaival hevesen kapáló, zihálva szimatoló, tömésfoltos fogait vicsorogva csattogtató, negyvenöt körüli barommal. János ilyen mindenre elszánt állatot utoljára gyermekkorában, a Szatmár melletti, államosított-kiparcellá- zott Horváth-tagban látott, de annak vaskarika fénylett az orrában. Nyáltól, takonytól fénylett, és hosszú, sima rúdban folytatódott. A rúd végét nyeszlett, görbe lábú bácsika markolta, miközben végbélrepesztőket durrantott. Mi tagadás, a baromi lélek utolérhetetlen ismerője lehetett, érthette a csíziót. Da- da-da-da, ropogtatta Jáke a román igent, mint fentebb leírt hasonmása a sózott marharépát. Jöttek a tanúk. Természetesen Szakácsné és Verkel. Szakácsnő, Szakács István foltozóvargából lett tartományi pártaktivista, négyvagy talán már ötgyermekes felesége kövér volt, loncsos és hagymásrántotta szagú. Szemben lakott, a földszinten. Valahol az Egyesült Államok területén született, ezerkilencszázhúszban. János ezt a kötelező Házkönyvből tudta. A Házkönyvet, mint az egyes számú lakás, féllakosztály bérlője, ő kezelte. Rendőrségi utasításra, persze. Verkel Vilmos egyidős lehetett (Az író feje sem káptalan!) Szakácsnéval. Kis termetű, mozgékony, tüdőbajjal nyugdíjazott hátra784