Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 3. szám - Határ Győző: Életút 3.
Hiszen nem is moralizálni akartam, és csak az erőszaknak engedek (mert hogy Heimarmené-elméletemmel szembeszállni éppúgy nem lehet, mint szél ellen mikturálni, azt beláthatod) - hanem én is arrafelé tartottam, amerre tereled a szót: hogy elregéljem összefutásunkat Oslóban. KL Miért éppen Oslóban? Hiszen Londonban is járt és itt is hagyott nálam egy dedikált VIE DE PE- TŐFI-kötetet, Rousselot adaptálásában (aki nyilván az Illyésért rajongva-ra- jongó Gara Laci hátán lovagolva adaptált), de norvégiai találkozásunk sokkalta emlékezetesebb. KL Most nagyon elkomorodtál. A rajongva-rajongó Gara jár az eszedben? Megállítsam a masinát? Mire gondolsz? Ne, ne állítsd! Egészen másra. Csodaországban Alice jutott eszembe, ahol ajkbiggyesztve azt mondja: „Miféle könyv ez, hogy se beszélgetés, se képek?!” Magam se szeretem azokat a tömörbarna klinkertéglához hasonló könyveket, amelyekkel a szemeden keresztül fejbe kólintanak; s félő, hogy ez az. Félő, hogy az olvasó is büdösölni fogja, akárcsak én... KL Mi jut eszedbe? Hát ez a mi kettőnké - az: nem beszélgetés?! Igen, de kit fog érdekelni találkozásom Illyéssel, Oslóban, ha annak lehet nevezni - mert már azt megtanulhattad, Vergiliusnál, hogy a méhek döngi- csélő szorgoskodását nem lehet együtt emlegetni a Küklopszok kővárépítkezésével. Igaz, megesett, hogy fogadott a Rózsadombon, Tihanyban s láthatott az írószövetségben, de legfeljebb Színe elé engedett vagy fejem felvillant a körülötte forgolódók tömegében; de soha nem is sejtette, miben sántikálok és se velem, se írásaimmal nem találkozott. így azután oslói összeszólalko- zásunk KL Nem tudom elhinni. Annyi mindenkire felfigyelt és épp rád soha? írásaidat nem ismerte, nem méltányolta? De, jóval később, tántalán, udvariaskodásból, valamelyest. Ami betudható a nemzedéki eltolódásnak is, és ez a dolgok rendje. Megbocsáss, Nyugaton nem szokás csöpögni a kegyelettől, ha megemlékezéseit tollba mondja az ember; aztán meg az én fejem se káptalan s még az évre sem emlékeztem pontosan. Szerencsére segítségemre jött jeles írótársam, oslói rezidens költőnk és az ottani egyetem főkönyvtárosa - Sulyok Vince; tőle tudom, hogy 1964. június végén volt a Nemzetközi PEN 32-ik világkongresszusa, amelyre én is odautaztam a Száműzött PEN egyik küldöttje gyanánt, s ez a sok-sok „szmör- gaszborddal”, lelegelnivaló szendvicses-salátás végtelenasztalokkal körüldekorált cécó ott volt az egyetem frissen avatott új épületében; mert skandináviai útjaim során Svédországban is, Dániában is ugyanazt tapasztaltam - hogy az asszonyok leszoktak a főzésről, tudományát nem ismerik, és tüntetőleg hadat üzennek a kulináriának KL Hogyan: január első napjaiban leszédülsz lábról, és idegösszeomlással kórházba szállítanak - és fél évre rá már az oslói PEN-kongresszus „szmörgaszbordjait” legeled...? Ilyen hamar talpra álltái? Ilyen hamar. Májusban már újra dolgoztam és június végén elrepültem Oslóba; de az igazat megvallva igen sovány-rozoga voltam, és a repülőgépen az „elaléláshoz” közel, egyszer kénytelen voltam a légikisasszonytól oxigént kérni... Aztán valahogy megembereltem magam. Hogy kik voltak a többiek, már nem emlékszem, de a magyar delegáció vezetője Gyula bácsi volt. Az 238
