Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Határ Győző: Életút 2.
1945. október 10., a választás okt. 7-én volt; majd még tán idézek belőle, ha megszorongatsz. Amúgy, hadd szúrjam közbe, a tenyerem mögül ad spectators oldalt súgva, hogy sátoraljaújhelyi rabtársaim közül kik futottak fel és kik le - hogy csak kettőt említsek. Landler Ervin Szalay András közéleti álnéven a belvárosi tanácsnál volt a fő hangadó elftárs - mihez is, erőltetett basszusban megvastagította hangját és szépen pödört, mokány magyar bajuszt növesztett, vagyis hát: mimikrizált — ha még emlékszel, INTRA MUROS című könyvemben hogyan festem a polgárság „forradalmár” fiainak a mi- mikrizálását (s jut is eszembe: Les bourgeois, ce sont les autres - írja Naplójában Jules Renard) s hogy mit szervezett? Hát alapszervet, a tanácsnál, alighanem, míg a rokonság dolcsival-napcsival házalt és feketézett. Gájer Imréről is fülembe jutott a hír, mely kivált szíven ütött - akkor, amikor az utcán, véletlenül összefutottam vele és megölelkeztünk, még párttitkár volt valahol, tán Csepelen s furcsálkodásaimat-kifogásaimat „majdcsak kiforogja magát!” felkiáltással ütötte el, akkor még elégedett volt - a hír viszont arról szólt, hogy felfüggesztették, eltávolították. Nem tudtam mire vélni. Hogyan?! Eltávolítják a proletariátust a proletariátus éléről? Utánajárnék, de hol kezdjem, magam párttag nem lévén. Szerencsére kezemre járt a balszerencse - és itt hadd idézzem emlékezetedbe, hogy 45-ben még a Maffia élt azzal a fogással, hogy iskolai tornatermekben, elöljáróságok gyűléstermében, kávéházak különtermében, mozikban ún. „szabad pártnapot” rendezett, amelyre pártállásra való tekintet nélkül minden arrajáró beszédülhetett. Akkor még, a kezdet-kezdetén, a pártkorifeusok sem riadtak vissza, hogy más bokros teendőik nem lévén, leereszkedjenek és megmutassák Fényes Ábrázatukat az istenadta népnek; s e mindenkori, jórészt ad hoc előadók dolga az volt, hogy a bársonyos-hazafias, tetszetős dudolatúrában elfuvolázzák-és-odahár- fázzák a jó népnek a szirénhangokat (szakaszról szakaszra persze, ahogy épp a dialektika meghazudta; de a legszebben a szirénhangok az első szakaszban szóltak s ez nyilván a mézeshetek dudolatúrája volt). Valahol a Teréz körúton lehetett, arrajártomban ötletszerűen én is betévedtem egy ilyen helyiségbe és helyet foglaltam a széksorokban. A beinvitáló plakát „szabad pártnapot” ígért s mit ad isten ujja - az én előadóm Gerő Ernő volt. Először és utoljára láttam ilyen közelről. Ha agyonütsz se tudom, mit hordott össze, hogyan-s- miről, mert alig vártam a végét, amikor is szokásban volt, hogy az ostromló tömegben közelférkőzve az előadóhoz, ki-ki kérdést intézhet hozzá. Hegyes fülével és éles hallásával G. E., a spanyol polgárháború Don Pedrója, jól kianalizálta a hangzavarban szavaimat; mert kérdésemnek amolyan pofon- csapásforma hatása volt: — Azt hallottam, kérem, hogy Gájer Imrét felfüggesztették vagy tán el is távolították. Mi igaz ebből? Bozontos szemöldökét felvonta, szúrós tekintetét rám szegezte; és Don Pedro felhorkant: Jegyezze meg, Gájer Imre nem elvtárs. - Itt az oldalajtó felé intett. - Várjon meg; majd félrevonulunk és mindent elmondok. Odaálltam az ajtó mellé s megvártam amíg a tömeg oszladozni kezd és ő felszabadul. Gerő Ernő odalépett, betessékelt a „művészszobába”, melyben íróasztal volt, meg ülőgarnitúra. Anélkül hogy leültetett volna, az íróasztal 12
