Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Határ Győző: Életút 2.
mögé ült, jegyzőfüzetet, ceruzát kapott elő és kelletlen, pattogó hangnemben kikérdezte adataimat: neve? születési éve, helye? hol lakik?- Kérem, én a sátoraljai fegyházból ismerem Gájer Imrét, akiről csak a legjobbakat mondhatom: zárkatársam volt...- Nem érdekel. Elég, hogy ismeri... Felkelt és gyors léptekkel a kijárat felé tartott.- De kérem!... Ön azt ígérte, félrevonulunk és mindent elmond...! Don Pedro ezt már nem is hallotta. Kívül volt az ajtón. Véghetetlen hálás vagyok Gerő Ernőnek, jótevőim és - közvetlen Király István után - szentjeim közt tartom számon. Neki (neki is) köszönhetem, hogy a közélet kerítéskapuja bezárult előttem; hogy nem ütöttem agyon életidőmet vele s nem koptam el kisszerű feladatokon; hogy megmaradhattam feladatom mellett, amelyre kiszemelt démonom — ami az írás általában és a filozófia, különösen. Mi több, hálásnak kell lennem azért is - mert közvetve, azt is az ő gonoszakaró machinációinak köszönhetem -, hogy nem nyelt el mindenestül a Rajk-per emberhúsdarálója. S ez így történt. De hogy maga az ember milyen benyomást tett rám? Vesd össze „Felfolyamodvány” című szövegfintorommal az eddigieket; amikor íródott (1958), a Címzettje még élt: FELFOLYAMODVANY (annak nyomtatott felzete) Gerő Ernőnek, a volt magyar kommunista párt volt első titkárának, Carsz- koje Szjelo Osztálynélküli, osztályunkon-kívüli, osztályfólötti Kegyelmes Herceg! Felséges Választófejedelem! Excellenciád, ki már a kezdet-kezdetétől fogva amaz üdvöz állapotban leledztél, hogy elszakadtál a tömegektől, majd megdicsőültél, mikoron elszakítottak a tömegek - vajha továbbra is virulton-virulnál az emberi kor végső, matuzsálemi határáig, volt hűbéreseid és talpasaid alázatos örömére! Eminenciás Szürkeség, ki vagy oly többnyelvű, hogy tökéletes spanyol létedre és anyanyelvi orosz tudásod mellett füled már alig billen a magyarra; ki vagy oly többnyelvű, hogy tán hirtelenében nem is eszmélsz tulajdon-magadra, hahogy jó tucat fedő-és álneved közül éppen a Ge- rővel s az Ernővel aposztrofál a várnép: Don Pedro, Dicső Urunk! Vajha kegyelmes meghallgatásra találna Magas Színed előtt ezen legkisebb hűbérgyári, ipari jobbágyod, tündöklő Háromszáz Családodnak mindenkor hű cselédje, jó magyari népe és ostorhegyes őseitől minden ivadékaiglan megszolgált robotosa. Aki a korlátlan néptulajdonosok sztratoszférájában élsz, melynek empí- reumát osztályok nem szennyezik, ugyan miért ne hallgatnád meg elbocsátó el-és lenézéssel ezen Tiborénak bátortalan panaszát, ha szólal- kozni mer az ki zsámolyodul szolgál: a deresre hasalva önként - s ki ha szólal, a maga nevében és nem másokért, fejére véve tulajdon bűnét, nem másokra hárítva, és egyesegyedül a Kegyes Egyeduralkodó Érdekét szem előtt tartva teszi? lm halljad hát, Nagyonnagy Ercherceg, hören 13
