Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Varga Magdolna: Baka István: Farkasok órája

játszana a versritmus. Baka verseit hallgatni lehet! A Baka-vers megőrizte ezt az egyre inkább háttérbe szoruló jellegét a költői alkotásnak, dallama, sodrása van versbeszédének. Zeneisége archaizálna, ha nem párosulna a modern képalkotással. Figyeljük csak meg a ciklus záróversét! Egyrészt a retorikus szövegépítkezés elemeiből hozza létre versszakait (refrén, epifora és más „panelszerkezetek”), másrészt a Baka-motívumokat variálja úgy, hogy a végén még tud újítani is:

Porunkra égi sírgödör Csontkorhadéka hó pereg (Gyászmenet)

A virrasztó Liszt Ferenc, a lírai én eszünkbe juttatja a Szekszárdi mise alakjait, a szituáció kezelése és megoldása pedig egy korábbi szerepjátékát: az öreg Vörösmarty imitálását (Értelmezését a Tiszatáj 1990/4-es számában olvashatjuk). Vajon miért Lisztet választotta a költő? A kortársakat is izgatta a világhírű zeneszerző nemzeti tudata, gondoljunk csak Arany János, Jókai Mór és Vörösmarty Mihály alkotásaira. Ha a műveket olvassuk, akkor be kell látnunk, hogy nem lokálpatriotizmusról van szó, hanem a művésziét határhelyzeteit vizsgálja a költő. Ha nem értünk egyet vele, akkor másképpen közelít; ha nem halljuk meg a lélekharangot (amelyről állítom: a boldog békeidőké), akkor hangot vált - így lépünk át egy másik ciklusba.

A Yorick monológjai bevallottan a hatalom és az idő függvényében vizsgálja a bolond — művész - túlélő — tudósító viszonyát. A Hamlet-parafrázis (lásd Árpás Károly elemzését a Tiszatáj 1992/8-as számában) epizálta a lírát. A cikluscím ugyan a dráma felé mutat - esetleg ez felelne meg az elbeszéléskötetekben olvasható egy-egy drámának? -, de az elbeszélőforma és a meditativitás az intellektuális epikára emlékeztet. Baka már korai alkotásában kísérletezik a műnemek vegyítésével, gondolok itt a feledésbe merült művének, A völgy felett lebegő lány 4. jelenetének Vándormonológjára! Majd csak a Tűzbe vetett evangélium versei között valósul meg a zenei formára épülő versszerkesztés (Trauermarsch, Háborús téli éjszaka), amit a Döbling című Széchenyi-versében emel tökélyre. S akkor most egy teljesen elütő kompozícióval találkozunk.

A ciklus versei már nyelvezetükben kihívják a befogadót. Villon argó-balladáinak Mészöly Dezső-i fordításai, korábban Faludy átköltései óta ilyen mélységekbe talán egyedül csak Soós Zoltán ereszkedett alá („sitt-versek”), ám egyikőjük sem volt képes arra, amire Yorick-Baka:

nem tagadom meg égi lényegem és nem keverem össze szarral a vért.

(Yorick arsch poeticája)

S akkor még nem is szóltunk arról, hogy emez „égi lényeg” vonzáskörébe a Biblia mellett Goethe Mephistója és Madách Luciferé is belefér. Ha ugyanis elszakadunk az első benyomástól, akkor be kell látnunk: a költő obszcenitása, közönségessége nemcsak hogy nem sértő, de nyelvi leleményeknek és meglepően sok allúziónak, imitációnak és asszociációnak ad teret.

Hosszan elemezhetnénk a beszédmódok és a hangnemek észrevétlen váltogatását, amellyel elfedi egyéni történetformálását (nála például Fortinbras svéd(!), vagy a királyné az ismeretes párbajban mérgezett kendőt nyújt). Yoricknak - bár a nosztalgikus világlátása Cormieux figurájával rokon - lendülete van. Róla elhisszük, hogy mesterként ismeri és használja

... húszféleképp értelmezhető szavaink

ahogy a nyaklevágást elkerüljük egy-egy szellemes

hízelgésnek de gúnynak is ható

ám mindenesetre zavarbaejtő fordulattal

(Fortinbras Yorick harmadik monológja)

Ezt a hangnemet üti meg, de csak előlegezve a nyitó vers, amelynek asszociációs tágasságát az összes Yorick-vers sem képes betölteni, mert bár Helsingörről van szó,

185